Isten és a matematika

Hogyan is egyeztethető össze a matematika Istennel? A matematika a racionális ember eszköze. Mindenkiben van egy racionális rész, ezért mindenki használja ezt a tudományt. A materialista mindent ezzel próbal magyarázni, a hívő elhisz dolgokat, nem akarja bizonyítani. De a hívőnek is óriási szüksége van rá, mivel nélkülözhetetlen kellék a földi életben való boldoguláshoz.
Mint mindenben, a matematikaban is ott rejtőzik Isten, tehát a materialista ember is Istennel próbalja bizonygatni, hogy nincs Isten.
Nézzük csak, hol is rejtőzik Isten! Vegyük példának a valós számtengelyt! A valós számtengely végtelen számú valós számot tartalmaz mínusz végtelen és plusz végtelen között. A mínusz végtelen kevesebb a kevésnél, a plusz végtelen túl van a sokon. Itt is megtalálható a két pólus: a mínusz és a plusz, a rossz és a jó. Alapjában véve egyik sem rosszabb vagy jobb a másiknál, csak a mérleg két oldalát hivatott kiegyensúlyozni. Mint láttuk a számtengely végtelen számú valós számot tartalmaz, de ugyanakkor nincs az a rövidke kis intervallum benne, ami ne tartalmazna ugyanannyi valós számot.
Vegyük az egy és kettő közötti valós számok halmazát. Észrevehetjük, hogy ott van az 1,00…….01 szám és az 1,99999….9 szám. E két szám között végtelen számú valós szám létezik, vagyis ugyanannyi, mint mínusz végtelen és plusz végtelen. Ez a kis intervallum nagyon kicsi, de ebben is ott rejlik a valós számtengely nagysága. Mi emberek úgy viszonyulunk Istenhez, mint bármely véges valós szám a végtelenhez. A végtelenhez viszonyítva az 1 is ugyanannyi, mint az 1.000.000. Istenhez mérve a zseni is ugyanannyi, mint az egyszerű földműves. Lehet, hogy a földműves elért a nullától az egyig, de nullától egyig ott lapul a végtelen. A paraszt is tart a végtelenbe és a tudós is. Tudni kell azt is, hogy hiába haladnak a számtengelyen előre, mert sosem érhetik el a végtelent, bár egyre közelebb kerülnek hozzá. Talán az lenne a megoldás, ha magukban fedeznék fel a végtelent. Tudják, hogy nulláról indultak és ismerik a jelenlegi helyzetüket a számtengelyen. Két ismert határ között talán könnyebb felfedezni az oda beszorult végtelent, mint egy ismert és egy ismeretlen határ között (0,∞). Talán mi sem a csillagok közt kell keressük Istent, mert Ő teljes nagyságában bennünk is megvan. Ha el is érünk egy csillagot az égen, látni fogunk még több milliót. Ha választ kapunk egy kérdésre, újabb kérdések születnek bennünk. De mi értelme kérdezni, ha mi magunk vagyunk a válasz?

Dualitás

A világ, amelyben élünk az ellentétek világa. A jó és rossz, a fény és sötét, a minden és semmi, (...) párosaiból áll össze. Két pólus van és a kettő közötti feszültség tartja mozgásban a világot. Vannak, akik elkötelezik magukat az egyik vagy másik pólus mellett, mások a körülmények függvényébe jobbra, vagy balra csapódnak, de akadnak olyanok is akik semlegesek maradnak. A semlegesség járható út, de ennek is két fajtája lehet. Az egyik az isteni semlegesség, a másik az emberi. Az isteni semlegesség állapota megtűri magában mindkét pólust, ezáltal elfogadja a feszültséget is. Hagyja történni a dolgokat, mert tudja, hogy nincs jó vagy rossz történet, csak történet van. Nem címkéz, "rajongás nélkül dicsér és undor nélkül kifogásol". Az emberi semlegesség valójában csak elhalasztott döntés valamelyik pólus mellett vagy ellen. Olyan, mint a román nép semlegessége a világháborúk idéjén: megvárjuk ki győz és szépen csatlakozunk hozzá.
Azt azonban leszögezhetjük: szükségünk van mindkét pólusra, hogy ebben a világban eligazodhassunk. Szükség van sötétre, hogy értelmet nyerjen a fény fogalma, szükség van hidegre, hogy érezhessük a meleget. Viszont a fény az létezik, a sötétség nem. A sötétséget azért hoztuk létre, hogy megérthessük a fényt. A fény valóságos dolog, a fényforrást lehet mozgatni, kikapcsolni, erősíteni, tükrözni. A sötétséggel semmit se csinálhatunk, mert az nem valami, csak valaminek a hiánya.
Létezik egy, a két pólust magába foglaló teljesség is, aki isteni semlegességgel, "érzés nélkül és mégis végtelen szeretettel" magába foglal minden létezőt.

Elmélkedések a magról

A mag minden dolog lényege, minden a magból nőtt ki. A magban ott van a múlt, ott van a jövő, és ezek egységet alkotnak a jelennel. Minden magból lett és nélküle semmi sem lett, ami lett. Az univerzum is egy magból jött létre, kezdetben csak ez az egyetlen mag volt. Minden más mag belőle származik és táplálkozik. Ebből az első magból nőtt ki az égig érő fánk is. Ez a fa hullatta el minden keletkezett dolog magját.
A magyar nyelv nagyon jól tudja, hogy mit is jelent a mag. Mikor önmagamról beszélek, akkor a saját magomról, saját lényegemről beszélek. Arról a valamiről, amiből kialakult minden egyes porcikám és minden, ami változó rajtam. Ez a mag egy teljes egészet alkot, nincs szüksége semmire és senkire. A mag megnyilvánult a világban s bár megnyilvánulásai mulandóak és elpusztíthatóak, a mag sérthetetlen. Nincsen erő, mely elbírna pusztítani a mag minden megnyilvánulását, mert ez a mag folyton képes megújulni, hisz közvetlen az első magból táplálkozik és az első magnak végtelen erőforrásai vannak...
Ragozhatnánk a mag szót: magom, magod, magja, magunk, magotok, magjuk, amik egyenértékűek a mai szavainkkal: magam, magad, maga, magunk, magatok, maguk. Egyes „okos” emberek, arra tanítottak, hogy illetlenség valakinek azt mondani, hogy maga, mert az olyan parasztosan hangzik. Helyette inkább az ön szót kell használni. Az ön szó önmagában nem képes kifejezni azt, amit a mag szó kifejez. Fontos, hogy ne hallgassunk az ilyen „okos” tanárok és nyelvészek intelmeire, mert az egyszerű emberek a legnagyobb tanítók. Az ők tudásuk az első magból származik, a „művelt” emberek tudása korcs magokból, amik messze állnak az ősmagtól.

„(...)Az emberalkatban rejlő őstudás lényegileg mindenkiben azonos, érvénye teljes. Az őstudás az egyetlen alkalmas alap; ami rajta alapszik, ronthatatlan, ami elgondoláson alapszik, szétmálló.
Az őstudás végtelenül egyszerű, olyannyira, hogy szavakba nem is foglalható. Megegyezik vele minden, ami szükséges, nyugodt, szilárd; ellentétben van vele minden, ami csábító, izgága, hemzsegő.(...)”
(Weöres Sándor: Az ős tudás)

Teremtsünk blogot saját képmásunkra

Még semmit nem írtam az új blogomba és máris azon gondolkodom, hogy mi értelme lenne, ha írnék. Azt már tudom, hogy néha hasznos leírni a gondolataimat, mert olyan dolgokat is "kimondok" amiről én sem tudtam. Hogy ezt közzé kell-e tenni? Nos, ebben nem vagyok annyira biztos, bár az egomnak nagyon is jót tesz.
Az egom azt szeretné, ha sokan tudnának róla a világban és tisztelnék őt. Most persze úgy beszélek, mintha teljesen mentes lennék az egotól és mintha tőlem teljesen idegen entitásról írnék. Valójában én igenis ego vagyok, egy ego aki különböző cselekkel energiát akar gyűjteni a fennmaradásához. Hú, de nehéz... Igen, elismerem, hogy ego vagyok és ezzel a gesztussal még több tiszteletet várok el az olvasótól. Mert én ugye felismertem az álszemélyiséget és túlléptem rajta... (háháhá)
Ha tudom, hogy minden megnyilvánulásom az egotól bűzlik, akkor mégis miért írok? Mit akarok ezzel elérni? Észrevettem, hogy ha eléggé eggyé válok az írással, akkor eltűnök, mint ego és megszületek, mint valaki más. Erről a valakiről nem sokat tudok és szavakkal nem is nagyon lehet kifejezni, viszont kicsit kiterjedtebb mint az ego. Nincs szüksége a szereplésre, a jópofizásra, a megnyilvánulásra, ám mégis kiárad belőle valami különös intelligencia. Ebből tanulok én is néha, talán másnak is ad valamit. Hogy ki mit ért belőle az Ő dolga. Hogy én miért írom? Az én dolgom.

"Minden megnyilvánulásod, mely szépen, üdén, szabadon kibontakozik: ajándékod; miden megnyilvánulásod, mely mohóságodtól bűzlik: ürüléked. (...)"
(Weöres Sándor: Jóslás a trágyaönzönről)