Halálközeli élmény

 Először történt meg velem, hogy valaki a szemem előtt halt meg és bár halál az élet természetes velejárója, mégis nagyon megviselt, amikor édesanyámat láttam elmenni. Hosszú hónapokon át aggódtam érte, égen-földön kerestem a megoldásokat a helyzet megváltoztatására, sajnos sikertelenül. A tehetetlenségemből düh és csalódás fakadt. Kértem Istent, hogy változtasson a dolgokon, vagy legalább adjon valamiféle választ, amitől megnyugszom és elfogadom a helyzetet, de nem jött válasz a kérésekre, legalábbis én nem hallottam, nem láttam semmit, hisz csak az hallja meg akinek füle van hozzá.

A végén már nem is a nevünkön szólított minket, nehezen vette a levegőt és ha felbéredt, akkor jajjgatott fájdalmában. Aztán szerda este annyira elnémult, hogy többé már vizet sem kért és ki sem nyitotta a szemét. Több órán át mellette voltunk, beszéltünk hozza és sírogattunk. Már azért imádkoztunk, hogy ne szenvedjen tovább, mondtuk is többször hangosan, hogy elengedjük, de ő még maradt szenvedni. Másnap délután jött a pillanat, amikor már annyira nem kapott levegőt, hogy kinyitotta a szemét és ijedten nézett szét. Ekkor mi épp nem voltunk ott a hugommal, mert már nem bírtuk nézni a szenvedését és szünetet tartottunk. Szóltak, hogy menjünk gyorsan, mert... Szaladtunk rögtön, ezért az utolsó 2 percben is vele lehettünk. Megnézett minket, aztán már nem kapkodott levegőért. Az utolsó pillanatban még fájdalmtól szorul össze a szája, de pár másodperc múlva már nyugalmat és enyhe mosolyt véltünk felfedezni az arcán és ez a mosoly halála után fél órával még erőteljesebb volt. 

Halála pillanatában kitört belőlünk a zokogás, hiába készültünk erre hónapokon át, hiába vártuk, hogy szabaduljon meg a szenvedéstől, mégis ömlött belőlünk a hangos sírás. 

"Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom,
Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom;"

Isten veled Édesanyám!

Pánik

 A kardiológián tett látogatás után semmi sem lett jobb, sőt, naponta tör rám egy elég kemény érzés, amitől a szívem kalapál, a torkomban gombóc van és ehhez hasonló tapasztalások. A google barátom szerint ezek pánikrohamok, továbbá a vérnyomásmérő ritmuszavarra figyelmeztet, amit érzek is néha (a kórházban nem láttak ilyesmit). Oké, tehát pánik betegség, de hogyan oldjam fel? Amikor rámtör, nem lehet egyszerűen, agyilag lenyugtatni a testemet, sőt, a agyam még jobban rákattan minden negatívumra. 

Hogy mi lehet az oka pánikrohamoknak? Hát van egy elméletem, bár nem vagyok pszichológus. 

Még óvodás koromban beszélgettünk édesanyámmal és tisztán emlékszem, hogy miközben egy csipesszel a szemöldökét igazította, rákérdeztem a halál témára. Az első kérdésem az volt, hogy: anyu, mindenki meghal? Erre ő látszólag közönyösen azt mondta, hogy igen fiam, egyszer mindenki meghal. A következő kérdésem az ő halálára vonatkozott: anyu, te is meghalsz? Igen fiam, egyszer én is meghalok...  

Ha erre gondolok, akkor most is összeszorul a torkam és ez azon ritka emlékek egyike, ami végigkísérte az életemet. 

Ma szólalt meg a bennem lakó pszihomókus is, hogy állj meg öreg, mert ez elég durva lehetett annak a gyereknek, hisz a gyerek azt érzi, hogy az élete az édesanyja lététől függ. 

Akkor miért is szorongok most vajon? Vajon nem azért, mert édesanyám a halál kapuján kopogtat? A bennem élő gyerek pedig nem azért szorong, hogy ő is elpatkol, ha meghal a személy, akitől az élete függ? 

Most az a kérdés, hogy ez a felismerés segít-e bármiben is? Racionálisan belátom, hogy képes vagyok édesanyám nélkül élni. Persze szomorú leszek és gyászolok, ha elmegy és bár neki köszönhetem, hogy megszülettem erre a világra, mostmár tudom folytatni az életemet nélküle is.

Ez elég a szorongás feloldásához? Vagy el kell mondjam ezt egy pszichológusnak is 100 lejért?

Pihenés a kardiológián

 Úgy alakult, hogy pár napos pihenőt kaptam a kardiológián, miután a sűrgösségi ellátás folyamán ezt javasolta az orvos. Igaz, hogy nem láttak semmi nagy problémát, de mégis azt tanácsolták, hogy maradjak bent. Az orvos persze pár mondtatból le tudta vonni a következtetést, hogy depressziós vagyok és pihenésre van szükségem. Kérdezte is, hogy nincs-e szükségem egy kis pihenésre? Én persze rögtön igent, mondtam, mert abban reménykedtem, hogy pár napos pihenőre küld, de arra nem gondoltam, hogy ettől az igentől fog rögtön befektetni. Ám legyen, gondoltam magamban, a kórházi ágyak kényelmesek szoktak lenni és kicsit diétázhatok is, hisz az ottani kajától nem fogok rosszat álmodni. 

Rögtön a konténerben kerültem, ami egy köztes lét a kórház és a külvilág között. Itt vesznek mintát a COVID tesztre és itt is kell megvárni az eredményt, majd ha negatív a teszt, csak akkor visznek fel a kijelölt osztályra. 

Na, de miért is mentem be a sűrgösségre? Mert vacakolt a szívem, a vérnyomásom is fel volt menve és nyomást is éreztem a mellkasomban. Ehhez persze hozzájött, hogy az esemény előtt már két héttel légzési nehézségeim voltak... Gondoltam mégis csak érdemes bemenni, mert van három gyerekem, nem patkolhatok el ennyire felelőtlenül. 

A mellkasi nyomást talán kicsit el is túloztam a  betegfelvételkor, hogy ne várakoztassanak órákig, de ez a csel be is vált, mert rögtön komolyan vettek és törődtek velem, tehát alapból azt éreztem, hogy érdemes volt biztosítást fizetni. Volt EKG, szív eco, a tüdőt is vizsgálták, vért is vettek. Érdekes módon a vérnyomásom egy órán belül  stabilizálódott és már nem volt semmi panaszom.

A konténerben már több emberrel találkoztam, akik sokkal nagyobb panaszokkal voltak bent, de azért jól elbeszélgettük a világ nagy dolgairól. A konténeres nőverek űrhajós ruhában jöttek-mentek és izzadtak keményen. Este 11-ig kellett várni a negatív teszteredeményekre, utána mindenkit feltoltak a kijelölt helyére.

Nekem csak altatót adtak estére, aminek örültem is, hisz rég nem aludtam egy jót... Jaaa, és reggel hatkor nem kell felkeljek tüzet gyújtani... De király... Akkor egy órásit alszok...

Az alvásból nem lett semmi... Csipogott ott mindenféle eszköz, volt horkolás, fingás, köhécselés, majd 5 órakor beérkeztek a nővérek és kezdték adni az injekciókat.

Nekem azt mondták, hogy majd lesz egy terheléses tesztem, aztán ha minden oké, mehetek is haza. Kicsit aggódtam, hogy nem-e dobom fel a talpam terhelés alatt, hiszen egy hete még nem kaptam elég levegőt... Aztán mondták, hogy kellene szőrtelenítsem magam, mert a terheléses teszt alatt rám kell ragasszanak dolgokat. Ez kicsit fura volt, régebb mintha volt erre a munkára is kórházi szakember, most meg csináljam én... Persze nem volt tükör - konnektor együtállás, szóval csak bénáztam, ráadásul nem is egyszer, mert kétszer még rámszóltak, hogy az úgy nem lesz elég. 

Aztán eljött a terhelés napja, futópadra állítottak és tekertem. Furcsa módon nagyon jól bírtam, nem is jutottunk el a türőképességem határáig. Az orvos azt mondta, hogy ő nem lát semmit, tehát mehetek is haza. Ennyi volt.

UI: aztán én is diagnosztizáltam magam a google barátom segítségével és az a gyanúm, hogy az esetnek köze lehet a magnéziumhoz. 

Ja, és nagyon kéne nekem a mozgás, mert az utóbbi két évben ez a terheléses teszt volt a legnagyobb megerőltetésem.