Sínek

Ma reggel tudatosult bennem egy jelenség, ami írásra késztetett.
Az utcánkban (és nem csak a miénkben) elég hanyagul van eltakarítva a hó. Persze hálás vagyok, mert mindig kerül egy lelkes traktoros, aki nagy havazás esetén félrenyomatja a hó nagy részét. És vannak lelkes, nyugdíjas vagy szabadúszó szomszédok, akik segítenek a "hóeke" összetákolásában is, majd ráülnek és húzatják magukat a traktorral. Utána, nyilvánvalóan, forraltbort is isznak eme nagy esemény megünneplésére.
Az emberek viszont rosszul használják az utat. Mindig a kitaposott keréknyomokon mennek. Ennek meg is van a következménye hosszú távon, hisz egy olyan sínpáros alakul ki, ahonnan nehéz kitérni. Ha két autó találkozik, akkor időben el kell kezdeni a letérést, mert ellenkező esetben könnyen össze lehet ütközni.
Persze mindig vannak kivételek is, akik soha nem járnak a kitaposott keréknyomban. Tudok pár embert (saját magamon kívül), akik következetesen a keréknyomok kialakulása ellen dolgoznak.
Mi mindig tágítani akarjuk az ösvényt és igyekszünk a középen lévő sávot is letaposni. Ha elég sokat csinálnánk ezt, pár nap alatt kiszélesíthetnénk és kényelmessé tehetnék a teljes utat. Sajnos kisebbségben vagyunk, így nekünk is egyre nagyobb erőfeszítésünkbe kerül az ellenszegülés. Hiába erőlködünk, mert ha csak egy kicsit is elbizonytalanodunk, a sínek visszahúznak a mederbe, az arcunkba ordítva, hogy járt utat a járatlanért el ne hagyd.
Akinek füle van hallja meg :)

Találkozás a rákkal

A múlt év vége fele édesanyámat rákkal diagnosztizálták, amitől én is magam alatt voltam hetekig. Az álmatlan éjszakák, a folyamatos aggódás eléggé kikészített, de végül be kellett lássam, hogy nekem is családom van és a két kicsi fiamnak is szüksége van rám. Tehát világossá vált, hogy a stresszelést abba kell hagynom.
A hajnali órákban volt időm azon is elmélkedni, hogy mi vezethetett ehhez a betegséghez. Bár lehet sok fizikai tényező is a dologban, szinte biztos vagyok abban, hogy elsősorban pszichés/lelki oka van. Anyum olyan típus, aki mindig csak másokkal törődött, magával nagyon ritkán. Folyton aggodalmaskodott a gyerekeiért, az unokákért, apuért. Sokszor elnéztem őket, hogy mennyire hiányzik a lazaság, az életöröm a mindennapjaikból. Mindig görcsösen, stresszesen végezték a munkájukat, amivel meg akartak felelni a világnak. Igaz, hogy ha mulatságban voltak, akkor önfeledten táncoltak és nagyon jól érezték magukat, de az ilyen alkalmak elég ritkák. Saját fejüktől soha nem döntöttek úgy, hogy elmennek lazítani, kikapcsolódni pár napra.
Az olvasmányaim/kereséseim alapján kiderült, hogy a rák nem játék, komolyan kell venni. Természetesen az ember immunrendszere simán el tudna boldogulni vele, csak a fölöslegesen cipelt súlyok miatt nem tud teljes gőzzel működni. Na de miért cipeljük a súlyokat? Azért mert nem tudatosan élünk, nem mi kontroláljuk a helyzetekre adott reakciókat. Azért, mert nem racionálisan kezeljük a problémákat, hanem érzelmi alapon. Azért mert a kapcsolataink szart sem érnek, mert csak felületes dolgokról beszélünk, a mélyebb kérdéseket nem merjük felvetni, boncolgatni.

És az orvostudomány? Az orvosok nem foglalkoznak az a emberrel, ők csak a daganatot látják, mint ahogyan a bika a vörös posztót. Szikét ragadnak és csonkítanak, majd mérgekkel nyomatják a szervezetet, hogy daganatnak nyoma se maradjon... majd jön a sugár, ha netán mégis maradt valami, az is megsemmisüljön. Ja, hogy közben az egész szervezetet pusztíják? Hát de muszáj... mert nagyobb az esély a túlélésre...

És hogyan segít rajtunk holivúd? Kizárólag olyan filmeket gyárt, melyekben a rákos beteg elkerülhetetlenül meghal, ezzel is azt sugallva, hogy a rák = halál. Tehát, ha valakinek azt mondják, hogy rák/daganat, akkor mit tehet szegény? Hát tudomásul veszi a halálos ítéletét. Mi mást tehetne, ha folyamatosan arra kondicionálták, hogy a rákba bele szokás halni?

Az alternatív gyógymódok meg egy nagyon ingoványos talaj. Aki nem tud teljes mértékben felelősséget vállalni a saját életéért, az egyáltalán ne is gondoljon ilyesmire.

Hogy mondjak valami pozitívat is: biztos vagyok benne, hogy a rákból ki lehet gyógyulni és (szerintem) soha nem a kemó vagy a sugár miatt gyógyulnak a betegek. A kemó és a sugár csak egy púp a hátra, amit szintén el lehet viselni és be lehet gyógyítani a mellékhatásait is.

Mit tennék én, ha ebben a hajóban lennék?
Először is elfogadnám, hogy a halál az élet része. Szembenéznék a gondolattal, hogy az elpatkolást halogathatom ugyan, de nem kerülhetem el.
Második lépésként rendet tennék a fejemben. Átgondolnám az életemet, feldolgoznám az összes sérelmemet, megbocsátanék mindenkinek és minden nap hálát adnék mindenért, amim van.
Utána átgondolnám, hogy miért érdemes élnem. Összeszedném a rövid és hosszútávú céljaimat amiért élni akarok, amiért élnem érdemes.
Fizikai szinten pedig többet mozognék, sétálnék, kirándulnék, élményeket gyűjtenék. Sokkal kevesebb húst ennék és sokkal több zöldséget/gyümölcsöt vennék magamhoz, lehetőleg nyersen. Természetesen előnyt élveznének a saját kertemben termelt zöldségek.