Ez az év eléggé lemerített, kimerített, padlóra tett és talán földön is ütött. Persze minden viszonylagos, van akinek az általam átélt dolgok nem jelentenének különösebb problémát, sőt, lehet, hogy mások sokkal súlyosabb helyzetben voltak és vannak, mégsem omlottak össze. Lehet, hogy én csak egy bugyutácska plázacica vagyok, akinek jó gazdag palija van és mégis sír, mert letörött a nemrég megcsináltatott körme.
Ez az év is azzal kezdődött, hogy édesanyám betegsége miatt jó néhány álmatlan éjszakám volt. A helyzete egyre csak romlott, kiderült, a csontáttét, majd a tüdő- és májdaganat. Az orvosok mostanság nem szoktak jósolni, de ha jósolnának, akkor túl sokat nem adnának neki.
Ezzel párhuzamosan kiderült, hogy a feleségem állapotos, majd kiderült, hogy egy kislány lesz a két fiú után. Természetes, hogy örültem a dolgoknak, de amikor arra gondoltam, hogy édesanyám nem biztos megéri a kislányunk születését, akkor gombóc került a torkomba.
Aztán nekifogtam a házújrafödés projektnek, beszéltem a "szakemberekkel", aki azt mondták, hogy akár rögtön is nekifognak, mert épp ráérnek (február elején). Persze anyag nem volt, szóval futottam egy pár kört, amíg beszereztem a faanyagot, amivel neki lehet indulni a projektnek. Na, de aztán épp nem értek rá, ugyanis kimentek németbe fát metszeni, aztán amikor hazajöttek már karantén volt, az utcán sem lehetett sétálni, ha nem volt igazolás, szóval tolódott a dolog. Aztán jött a hosszú esős idő... Aztán a szakemberek mindig csak két hét múlva értek rá... Hívogattam telefonon, de az utóbbi időben már fel sem vették a telefont, hogy ne mind fárasszam... Pedig több pénzt is ígértem, csak jöjjenek már, de azt is leszarták.
Aztán 6 hónap szívás után, beszéltem egy másik csapattal, akik drágábbak, de jók és állítólag tisztességesek. Ők sem bíztattak azzal, hogy rögtön nekifognak, ami érthető is, de már ők se nagyon veszik fel telefont. Lehet, valamiért utálnak engem ezek mind? Fel nem tudom fogni, hogy mi az Isten történik.... Szóval az év lassan eltelik és a fák foglalják a helyet az udvaron... Lehet el kell adjam az összes épületfát és még vagy tíz évig cserélgessem a cserepeket, hátha majd egyszer másabb világ lesz, amikor nem kell egy évet várni egy 7 napos munkára. Nyilván mindig lebegett a levegőbe az is, hogy anyum meghal és épp akkor hal meg, amikor már le lesz szedve a régi tető... Ez még rátett egy lapáttal az egészre. De fejben ezt még lehet fokozni... Ha épp akkor születik a kislányom és akkor hal meg anyum, amikor a tető le van szedve...:(
Persze annyira koncentráltam erre a nagy projektre, hogy minden mást hanyagoltam. Az udvar egy szemétdomb, a kert egy dzsungel, szinte semmit nem tudok felmutatni, amit megcsináltam volna, rendbe tettem volna. Ez a tény is elég rendesen letaglóz, ha belegondolok. Egy nagy töketlen senkinek érzem magam és ez nem jó érzés. Állítólag Isten így töketlenül is szeret, de én nem érzem semmit.
Végső soron lehet, hogy nem ezek voltak a legsúlyosabb fájdalmaim, hanem ami lélekben zajlik. Az elmúlás gondolata, az Isten keresése, a szellemi magány... Vajon mi értelme ennek az egész cécónak, a születésnek, a halálnak, a betegségnek, a kötelességeknek, mindenféle erőlködésnek, ha nincs egy nagyobb keret, amibe ezeket szépen bele lehet rakni és a helyükre kerülnek? Egész évben valamiféle hitet akartam magamra erőltetni, hogy ennek az egésznek van valami önmagamon túlmutató értelme. Eddig még nem sikerült teljesen meggyőznöm magam és Isten valamiért hallgat.Vagy én vagyok tök süket.
