Zene, mint szolgáltatás

Egyre többször fordul elő velem, hogy egy-egy rendezvényen k*rva szarul érzem magam, legtöbbször a zene miatt. Talán velem van baj, de egyszerűen nem tudom jól érezni magam és bár különböző stratégiákat dologztam ki a helyzet kezelésére, de egyelőre nem állok a helyzet magaslatán. Ez egyértelműen látszik, hogy az emberek kb. 95%-a elég süket, tehát a zenéből vajmi keveset tud felfogni. Pont emiatt ez a réteg nem is támaszt túl nagy követelményeket a zenével szemben. Ha egy ilyen ember zenészt fogad, akkor általában csak azért teszi, mert ez egy követelmény, tehát kell. Ezért valakitől kér egy zenész telefonszámot és felhívja, majd kipipálja és kész,  zenész lerendezve. Ha kicsit szegényebb, akkor természetesen a költség oldalával is törődik és a lehető legolcsóbb zenészt hívja el, hisz azzal is ki lehet pipálni ezt a tételt a listán. Egy időben elítéltem az ilyen embereket, de mostmár másképp látom a dolgot. Ezek az emberek több szempontból szerencsétlenek, hisz az élet nem dobott nekik olyan genetikát és/vagy kulturális közeget, ami kiműveltebb fület eredményezett volna számukra. A szegények és süketek a legolcsóbb, egyszemélyes zenészt választják. Azon süketek, akik jobb anyagi körülmények között élnek, picivel drágább zenészeket is szoktak választani, akikről azt hallották, hogy jók. Az újgazdag süketek pedig a legdrágább zenekarok hívják meg, mert megengedhetik maguknak. A hallók közül is megkülönböztethetünk szegényt és gazdagot. A szegény megpróbál kompromisszumot kötni magával, hogy olyan zenészt hívjon, ami nem túl drága, de nem is okoz túl nagy szenvedést, a gazdak pedig kedvére válogathat az ízlésének megfelelő zenekarok között. 

A kínálat oldalon is széles a paletta, van, aki egyedül, van aki zenekarral, van aki fejlődőképes, van aki leragad egy szinten, van, ki akarja szolgálni a közönséget, van, aki sztárként vonul be és örüljön a csótány nép, hogy hallhatják őket. Egyes zenészek teljesen kihasználják az elektromosság által nyújtott kényelmi lehetőségeket, mások csak korlátozottan. Van, aki feltankol midi fájlokból és úgy zenél mint a profi, van, aki egymaga próbálja megoldani több-kevesebb sikerrel. 

A rendezvényzenészek között gyakran előfordul a rivalizálás is, egymás háta mögött "dicsérgetik" egymást. Hallottam egy zenészt, aki utálja a hegedűt, nem is tartja hangszernek és úgy nyilatkozott, hogy össze kéne törni az egészet... Persze utálja az olyan zenekarokat is, ahol a hegedű egyáltalán előfordul. Az, hogy a vendégseregnek milyen igényei vannak, az ki a f*szt érdekel? Nótázgatni akarnak a vén f*szok? Na kapnak majd olyan AC/DC nótát maximális hangerővel, hogy éjfélkor már kénytelenek hazapucolni. Mondjuk amúgy se lehet mindenkinek megfelelni... minek is próbálkozni. 

Hogy mi az én hozzáállásom jelenleg? Tiszteletben tartom a házigazda döntését a zenét illetően és próbálom a lehetőségekhez képest jól érezni magam. Ha szar a zene, akkor próbálok valakivel beszélgetni inkább. Ha szar a zene és még hangos is, akkor gyakran kimegyek a levegőre. Hogy a házigazda ne érezze rosszul magát, néha felállok táncolni is, legtöbbször keringőre. Szintetizátoros csárdásra nem állok fel, mert az olyan, mintha szembeköpném magam. Szárazhangszeres csárdás esetén felállok táncolni, de ilyen alkalom nem sok van. Ha egy szintis megcsinál mondjuk egy Charlie számot, megfelelő harmonizálással, akkor tisztelem, de műfajtól függetlenül bárkit értékelek, aki minőséget produkál. Az utóbbi időben a népzene annyira megfertőzött, hogy egyszerűen nincs igényem semmi másra, viszont ha hallok jó zenéket a lázadó koromból, ráadásul mindezt jó minőségben, akkor értékelem a házigazdát is, meg a zenekart is. Nem szeretem a körben állós, jobbra balra lépegetős "táncot". Ugrálni vadul ritkán szoktam, mert ahhoz sokat kell innom és az nem éri meg. Szeretem a diszkrét nótázást, rendes hangszerekkel, énekelni tudó emberek között. Süket, mecsergők között sokáig nem szeretek maradni, inkább kimegyek pisilni és sz*arok visszamenni.

 

Mindenféle

 A cégnél ma volt egy stresszkezelés tréning, de azóta még szarabbul vagyok, mert minden stresszkezelési javaslatról már régen tudtam. Annyira ki vagyok kelve magamból, hogy lassan a család sem tud elviselni. A fiaim süketek, csak akkor hallanak, ha ordibálok, de attól megfájdul a szívem. Amikor csinálják a hülyeséget, akkor borul el az agyam és nincs türelmem nekik magyarázkodni. Sajnálom őket.

A tetőtér beépítése miatt néha kerülget az infarktus, mert az olcsó mesterek szar munkát végeznek, pedig nincsenek nagy elvárásaim. Az, hogy az ajtó vízmértékbe meg függőbe legyen, az nem egy kurva nagy elvárás, de ez sem zavarna, ha nem kellene az utolsó 5 centin nekifeküdni, hogy valahogy becsukódjon. Persze nem kérdezték meg, hogy ez így megfelel-e nekem, tudok-e élni vele és apósom sem szólt, hogy mit szólsz te vejem, maradhat-e így... Be is dolgozták gipszkartonnal szépen, hogy ha esetleg bele akarnék kötni, akkor kétszer is meggondoljam. Persze este, amikor megnéztem, akkor éreztem, hogy elpattannak az agyi vérereim, de úgy látszik, hogy ez kizárólag csak engem zavar... Ha megkérdeztek volna, akkor a szakképzetlen fejemmel is tudtam volna tanácsot adni nekik, elmeséltem volna, hol és hogyan ékeljék ki a kurva ajtót és hogy tegyenek egy lécet a tokozat közepére (disztáncier), ami tartja a távolságot a szélek között, mert az kurvára nem fasza, ha a közepén 8 miliméterrel szélesebb a tokozat. Nyilván az sem jó, ha 50 centi távolságon fél centivel tér el a függőlegestől a tok... Persze persze, mert szarok a falak... dehát ki az isten alakította ki a falakat? Hát ők... Jobb 300 lejes napszámot adni valakinek, aki igényes magával szemben, mint 150-et a "jólvanazúgy" mestereknek. Mindegy... arra jöttem rá, hogy kár mérgelődni, fontosabb, hogy egészséges legyek... Az ajtót majd bezárjuk (ha be lehet) és majd megszokja a feszültséget... Vagy ha nagyon zavar, visszabontom és beállítom. 

 Kicsit fáj, hogy kurva sok pénzt költök az építkezésre (ellentmondás) Pedig van pénzem, nem kell hitelt felvennem, de mégis úgy sajnálom, mintha skót lennék. Gondolkodtam, hogy mi lehet ennek az oka és arra jutottam, hogy valami szűkülködő ősömtől örököltem ezt, de az is eszembe jutott, hogy valójában nem a pénzt sajnálom, hanem az életemet, amit lassan feláldozok a pénzért. A kurva munkahely annyira lefáraszt, hogy délután már beszélgetni sincs kedvem, senkire és semmire nincs energiám és az egészségemnek sem jó a stressz, meg az székben rohadás. 

A gyerekekkel is foglalkoznom kellene. A nagyobbik fiamra több időm jutott, ezért ő több területen is nagyon ügyes, hat évesen már tudja a szórzótáblát és fejben összad kétjegyű számokat. A zongorán ismeri a dúr, moll, szeptim akkordokat, le is tudja fogni bármelyiket  és elég gyakran be tudja azonosítani, hogy milyen hangot ütöttem le a zongorán, tehát mintha abszolút hallása is lenne. A zongorát én tanítgatom neki, ez a hangszer alkalmas arra, hogy elméletet magyarázzak neki és arra is, hogy kis dallamokat tanuljon rajta. Hivatalosan hegedűt tanul és a tanár szerint kivételesen jól megy neki. Arra jöttem rá, hogy a gyerekekből nagyon sok mindent ki lehetne hozni, ha a módszereket az egyéniségükhöz igazítjuk.A zenét csak azért szeretném megalapozni, hogy ha később zenélni akarnak, akkor legyen mire támaszkodjanak. Azt szeretném, ha azért zenélnének, hogy örömüket leljék benne.

Beíratkoztam egy online vallási kurzusra, ahol a kereszténységről, meg a bibliáról, meg az Isten kereséséről van szó. A kurzust nem egy történelmi egyház indította, hanem egy felekezetektől független gyülekezet. Néha teszek fel keresztkérdéseket, de azért tanulok is valamit. Nem tudom, hogy ettől közelebb kerülök-e Istenhez, de ez a fő célom. Isten nélkül nem sok értelmét látom ennek az egésznek.

Mindenki kérdezi, hogy akarok-e oltakozni, de én azt mondogatom, hogy nem, köszi. Ha az egy hónapos COVID szenvedésem nem ér annyit, mint egy oltás, akkor dögöljek meg... leszarom. 

Jó volna, ha másokkal is tudnénk törődni magamon és a családomon kívül, ha tudnék segítséget nyújtani, fizikailag, szellemileg vagy anyagilag. Az élet rövid és vajon mit viszek magammal, ha elpatkolok?

 

 

Édesanyám

 Napok óta gondolkodom, hogyan is írhatnám ki magamból, a gondolataimat édesanyámmal, illetve édesanyám hiányával kapcsolatban. Hogy milyen is volt ő? Ha egy szóban kellene kifejezni, akkor azt lehetne mondani, hogy önfeláldozó. Ő volt a bibliai Márta megtestesítője, aki mindent megtett azért, hogy másoknak meg legyen mindene, még úgy is, ha neki nem jut semmi a leglényegesebb dolgokból. Soha nem volt annyira fáradt, hogy ne akart volna takarítni vagy másokat kiszolgálni. Mindenkinek a feneke alá tette a dolgokat, szinte az éltelt is megrágta a szerettei számára. 

Szinte nem volt olyan nap, hogy ne aggodalmaskodott volna valamelyik családtagért és ezt az aggodalmat már-már túlzásba is vitte. Amikor kicsik voltunk, akkor is volt oka aggódni, amikor diszkóba jártunk, akkor nem is aludt éjszaka. Aztán jöttek az unokák, értük is mindig idegeskedett és minden apró veszélyt ki akart védeni, ami őket érheti. 

Amikor édesapámmal veszekedtem, mindig rosszul érezte magát és mindig békíteni akart minket, pedig mi nem is haragudtunk egymásra, csak néha vitatkoztunk, hangosan. Természetesen mindig én sértettem meg apumat és nekem kellett volna bocsánatot kérni. 

Ha sérelem érte őt, akkor midig magába fojtotta és képes volt évekig rágódni egy számára sértő kijelentésen. Hiába mondtam, hogy ne törődjön vele, mert a másik fél nem szándékosan sértette meg, hisz a másik fél csak egy beteg személyiség, akkor sem tudta elengedni az ezzel járó fájdalmat.

Jó lelkű volt, a gombaárús cigányok mindig vele akartak üzletelni, mert hiába próbált kemény lenni velük, mindig megesett rajtuk a szíve és mindig adott valami alamizsnát. Ha lakodalmi vagy egyéb eseménnyel kapcsolatos ajándékról volt szó, akkor soha nem olyan mércével mért, amilyennel neki mértek. Ő nem a szemet szemért elv alapán rakta a pénzt a borítékba. Az utcánkban lakó szegény nagycsaládos apa, illetve más anyagilag rosszul álló utcabeliek is mindig hozzá jártak kölcsönért. 

Spirituális téren soha nem tudtam meg, hogy mi járhat a fejében. Nem tudtam kiszedni belőle, hogy mit gondol Istenről, a lélekről, az élet értelméről. Ha előhoztam a témát, akkor terelt vagy csak bámult maga elé. Utolsó percen sem tudtam meg semmit a belső, lelki életéről. Kicsit úgy tűnt, hogy ebben is teljesen Márta volt, inkább takarított, főzött, kiszolgált, de soha sem ült le Jézus lábaihoz "lustálkodni".  A biblia szerint Mária választotta a jobbik utat, nem Márta. De vajon melyik jobb, nem törődni senkivel csak a saját lelki üdvünkkel, vagy mások számára megteremteni minden körülményt, hogy ők törődhessen a lelki üdvükkel? Az is igaz, hogy vannak olyan dolgok, amik tényleg fontosak és amit nem lehet kölcsön adni. Lelki téren muszáj mindenkinek gondoskodni a saját olajáról, mert az ilyesmit nem lehet majd másoktól kérni. 

A vége fele, amikor már mindene nagyon fájt, akkor is felkelt, hogy a kicsi unokáinak tojáskát vagy tejbegrít készítsen. Mi hiába mondtuk a gyereknek, hogy ne kérjen semmit. Kicsi volt és nem értette meg. Édesanyám soha nem tudott nemet mondani neki, hisz neki mindig az volt a legfontosabb, hogy szolgáljon, ezáltal életét adva övéiért. 

Halálközeli élmény

 Először történt meg velem, hogy valaki a szemem előtt halt meg és bár halál az élet természetes velejárója, mégis nagyon megviselt, amikor édesanyámat láttam elmenni. Hosszú hónapokon át aggódtam érte, égen-földön kerestem a megoldásokat a helyzet megváltoztatására, sajnos sikertelenül. A tehetetlenségemből düh és csalódás fakadt. Kértem Istent, hogy változtasson a dolgokon, vagy legalább adjon valamiféle választ, amitől megnyugszom és elfogadom a helyzetet, de nem jött válasz a kérésekre, legalábbis én nem hallottam, nem láttam semmit, hisz csak az hallja meg akinek füle van hozzá.

A végén már nem is a nevünkön szólított minket, nehezen vette a levegőt és ha felbéredt, akkor jajjgatott fájdalmában. Aztán szerda este annyira elnémult, hogy többé már vizet sem kért és ki sem nyitotta a szemét. Több órán át mellette voltunk, beszéltünk hozza és sírogattunk. Már azért imádkoztunk, hogy ne szenvedjen tovább, mondtuk is többször hangosan, hogy elengedjük, de ő még maradt szenvedni. Másnap délután jött a pillanat, amikor már annyira nem kapott levegőt, hogy kinyitotta a szemét és ijedten nézett szét. Ekkor mi épp nem voltunk ott a hugommal, mert már nem bírtuk nézni a szenvedését és szünetet tartottunk. Szóltak, hogy menjünk gyorsan, mert... Szaladtunk rögtön, ezért az utolsó 2 percben is vele lehettünk. Megnézett minket, aztán már nem kapkodott levegőért. Az utolsó pillanatban még fájdalmtól szorul össze a szája, de pár másodperc múlva már nyugalmat és enyhe mosolyt véltünk felfedezni az arcán és ez a mosoly halála után fél órával még erőteljesebb volt. 

Halála pillanatában kitört belőlünk a zokogás, hiába készültünk erre hónapokon át, hiába vártuk, hogy szabaduljon meg a szenvedéstől, mégis ömlött belőlünk a hangos sírás. 

"Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom,
Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom;"

Isten veled Édesanyám!

Pánik

 A kardiológián tett látogatás után semmi sem lett jobb, sőt, naponta tör rám egy elég kemény érzés, amitől a szívem kalapál, a torkomban gombóc van és ehhez hasonló tapasztalások. A google barátom szerint ezek pánikrohamok, továbbá a vérnyomásmérő ritmuszavarra figyelmeztet, amit érzek is néha (a kórházban nem láttak ilyesmit). Oké, tehát pánik betegség, de hogyan oldjam fel? Amikor rámtör, nem lehet egyszerűen, agyilag lenyugtatni a testemet, sőt, a agyam még jobban rákattan minden negatívumra. 

Hogy mi lehet az oka pánikrohamoknak? Hát van egy elméletem, bár nem vagyok pszichológus. 

Még óvodás koromban beszélgettünk édesanyámmal és tisztán emlékszem, hogy miközben egy csipesszel a szemöldökét igazította, rákérdeztem a halál témára. Az első kérdésem az volt, hogy: anyu, mindenki meghal? Erre ő látszólag közönyösen azt mondta, hogy igen fiam, egyszer mindenki meghal. A következő kérdésem az ő halálára vonatkozott: anyu, te is meghalsz? Igen fiam, egyszer én is meghalok...  

Ha erre gondolok, akkor most is összeszorul a torkam és ez azon ritka emlékek egyike, ami végigkísérte az életemet. 

Ma szólalt meg a bennem lakó pszihomókus is, hogy állj meg öreg, mert ez elég durva lehetett annak a gyereknek, hisz a gyerek azt érzi, hogy az élete az édesanyja lététől függ. 

Akkor miért is szorongok most vajon? Vajon nem azért, mert édesanyám a halál kapuján kopogtat? A bennem élő gyerek pedig nem azért szorong, hogy ő is elpatkol, ha meghal a személy, akitől az élete függ? 

Most az a kérdés, hogy ez a felismerés segít-e bármiben is? Racionálisan belátom, hogy képes vagyok édesanyám nélkül élni. Persze szomorú leszek és gyászolok, ha elmegy és bár neki köszönhetem, hogy megszülettem erre a világra, mostmár tudom folytatni az életemet nélküle is.

Ez elég a szorongás feloldásához? Vagy el kell mondjam ezt egy pszichológusnak is 100 lejért?

Pihenés a kardiológián

 Úgy alakult, hogy pár napos pihenőt kaptam a kardiológián, miután a sűrgösségi ellátás folyamán ezt javasolta az orvos. Igaz, hogy nem láttak semmi nagy problémát, de mégis azt tanácsolták, hogy maradjak bent. Az orvos persze pár mondtatból le tudta vonni a következtetést, hogy depressziós vagyok és pihenésre van szükségem. Kérdezte is, hogy nincs-e szükségem egy kis pihenésre? Én persze rögtön igent, mondtam, mert abban reménykedtem, hogy pár napos pihenőre küld, de arra nem gondoltam, hogy ettől az igentől fog rögtön befektetni. Ám legyen, gondoltam magamban, a kórházi ágyak kényelmesek szoktak lenni és kicsit diétázhatok is, hisz az ottani kajától nem fogok rosszat álmodni. 

Rögtön a konténerben kerültem, ami egy köztes lét a kórház és a külvilág között. Itt vesznek mintát a COVID tesztre és itt is kell megvárni az eredményt, majd ha negatív a teszt, csak akkor visznek fel a kijelölt osztályra. 

Na, de miért is mentem be a sűrgösségre? Mert vacakolt a szívem, a vérnyomásom is fel volt menve és nyomást is éreztem a mellkasomban. Ehhez persze hozzájött, hogy az esemény előtt már két héttel légzési nehézségeim voltak... Gondoltam mégis csak érdemes bemenni, mert van három gyerekem, nem patkolhatok el ennyire felelőtlenül. 

A mellkasi nyomást talán kicsit el is túloztam a  betegfelvételkor, hogy ne várakoztassanak órákig, de ez a csel be is vált, mert rögtön komolyan vettek és törődtek velem, tehát alapból azt éreztem, hogy érdemes volt biztosítást fizetni. Volt EKG, szív eco, a tüdőt is vizsgálták, vért is vettek. Érdekes módon a vérnyomásom egy órán belül  stabilizálódott és már nem volt semmi panaszom.

A konténerben már több emberrel találkoztam, akik sokkal nagyobb panaszokkal voltak bent, de azért jól elbeszélgettük a világ nagy dolgairól. A konténeres nőverek űrhajós ruhában jöttek-mentek és izzadtak keményen. Este 11-ig kellett várni a negatív teszteredeményekre, utána mindenkit feltoltak a kijelölt helyére.

Nekem csak altatót adtak estére, aminek örültem is, hisz rég nem aludtam egy jót... Jaaa, és reggel hatkor nem kell felkeljek tüzet gyújtani... De király... Akkor egy órásit alszok...

Az alvásból nem lett semmi... Csipogott ott mindenféle eszköz, volt horkolás, fingás, köhécselés, majd 5 órakor beérkeztek a nővérek és kezdték adni az injekciókat.

Nekem azt mondták, hogy majd lesz egy terheléses tesztem, aztán ha minden oké, mehetek is haza. Kicsit aggódtam, hogy nem-e dobom fel a talpam terhelés alatt, hiszen egy hete még nem kaptam elég levegőt... Aztán mondták, hogy kellene szőrtelenítsem magam, mert a terheléses teszt alatt rám kell ragasszanak dolgokat. Ez kicsit fura volt, régebb mintha volt erre a munkára is kórházi szakember, most meg csináljam én... Persze nem volt tükör - konnektor együtállás, szóval csak bénáztam, ráadásul nem is egyszer, mert kétszer még rámszóltak, hogy az úgy nem lesz elég. 

Aztán eljött a terhelés napja, futópadra állítottak és tekertem. Furcsa módon nagyon jól bírtam, nem is jutottunk el a türőképességem határáig. Az orvos azt mondta, hogy ő nem lát semmit, tehát mehetek is haza. Ennyi volt.

UI: aztán én is diagnosztizáltam magam a google barátom segítségével és az a gyanúm, hogy az esetnek köze lehet a magnéziumhoz. 

Ja, és nagyon kéne nekem a mozgás, mert az utóbbi két évben ez a terheléses teszt volt a legnagyobb megerőltetésem.

 

 

Összeesküvések

 Aki azt mondja, hogy nincsenek összeeküvések, az nagyon naív ember, hisz tudjuk, hogy a pici gyerekek is néha összeesküdnek és kizárnak a játékból egy másik gyereket. Természetesen az ilyesmi létezik magasabb szinteken is, politikai szinten, de akár globális szinten is, létezhetnek globális tervek, melyek az emberiség szekerét egy bizonyos irányba akarják eltéríteni. Azt viszont nehéz elképzelni, hogy a globális elit úgy meg tud szervezni egy világméretű tervet, hogy az senkinek nem tűnik fel és minden ország és közszereplő készségesen aszisztál hozza.

Persze mindig vannak olyan kis figyelmes, valódi elfoglaltság nélküli, messiástudattal rendelkező embertársaink, akik a kényelmes foteljükből észreveszik és feltárják ezeket a terveket.  Hála nekik!

Nézegetem egy fickó facebook oldalát, aki minden nap lehülyézi a birka, tudatlan, vallásos embereket, akik nem látják az igazságot, mert ugye mindenki agyhalott, lefizetett és/vagy az ördög szolgája. Bezzeg ő, a nagyon éleslátású, tisztában van az igazsággal. Más csillagrendszerből kapott üzeneteket is megoszt, tehát nem csak a földről szerzi az infókat. Bár ő nagyon logikusan tud gondolkodni, néha nála is becsúsznak hibák, amikor pl. az Erdély látványosságai oldal posztját megosztja, annak reményében, hogy majd egy dustert nyer karácsony este. Ez végülis teljesen logikus, hisz a Dacia gyár mindig is szerette promoválni a különálló Erdélyt, főleg a magyar nyelvű olvasok számára, hogy erősítse bennük az erdélyi identitást. 

Viccet félre téve, nagyon sok "okos" ember szabadult be a facebookra és ezek mindenben teljesen biztosak. Én pedig kőkorszaki balfasznak érzem magam, aki semmihez sem ért, lófaszt sem tud az oltásokról, meg az RNSről