2008. február 24., vasárnap

Szabadulás a gondoktól

Észrevettem egy érdekességet. A magyar nyelvben kapcsolat van a gond és a gondolat szó között. Bevallom, nem volt annyira nehéz felismerni ezt, de elcsodálkoztam rajta... Hogy lehet ennyire bölcs egy nyelv?
A keleti tanítók arra törekedtek/törekednek, hogy eljuttassák a tanítványt a gondolatnélküliség állapotába. Tudták ugyanis, hogy a gondolatból származik a szenvedés. Napjaink nagy tanítói is erre próbálják terelni a kereső embereket (pl Eckhart Tolle).
És valóban, ha megfigyeljük a gondok egy bizonyos elmetevékenység révén születnek: a gondolkodás révén. Sokszor estem abba a tévedesbe, hogy az aktuális feladatomat túldramatizáltam, gondolataim segítségével felnagyítottam. Szép, nagy szörnyetegeket formáltam, aztán menekültem előlük.
Amikor viszont elfogadtam a feladatot és átadtam magam minden filozófálás nélkül, minden simán ment...
Tanulság: sokat ne gondolkozz és akkor nem lesz gond :)


2008. február 3., vasárnap

Szerelem

Láttalak, hisz sokszor álltál előttem,
Amint rád néztem elillantál előlem,
S azt mormogtam kérdően:
merre vagy...

Váratlanul fel-fel tűntél,
illatoddal feltöltöttél.
Szivárványként jelezted,
nem lesz élet nélküled.

Benned éltem boldogan,
Tiszta szívvel, gondtalan,
De megkérdeztem honnan jöttél
És te mindig köddé lettél.

Hajszoltalak, mint egy álmot,
Fájdalmam már lyukat rágott
szívemen, s kerestelek szüntelen,
Merre vagy oh, Szerelem...

Harmatcsepp vagy, most már tudom,
Megcsillansz a hajnalokon,
Ha a Napom megvizsgál,
minden csepped odébb áll:
nem kereslek többé már,
ébredéskor vársz reám.

2008. február 2., szombat

Egy beteg légy Jézus lábainál

Vasárnap volt. Épp misén voltam és egyhangúan bámultam magam elé. Nem tudtam hol vagyok, nem is tudtam, hogy vagyok. Egyszer csak felfigyeltem valamire, ami kissé felébresztett. Egy beteg, görnyedt legyet pillantottam meg az előttem lévő oltáron. Szinte látszott az arca, látszott rajta a keserűség, a reménytelenség. Szinte láttam, ahogy megrándul az arca a fájdalmaitól. Nem láttam honnan jött, nem tudtam merre tart. Szárnyai használhatatlannak látszottak, csak a lábai maradtak és azok is meg-meg rogytak. De a légy nem adta fel, egyre csak vonszolta fáradt testét. Ő sem tudta merre akar menni, ezért néha megállt és elgondolkodott. Egy rövid gondolkodás után megszületett benne valami, felnézett az ott álló Jézus szoborra. Érezte az onnan sugárzó békét és harmóniát. Eldöntötte magában, hogy ő is oda fog menni, át akarja élni ő is azt a nyugalmat. Egy kissé habozott még, mert látta, hogy van három óriási lépcső, amit meg kell másznia a cél érdekében, aztán nekivágott a nagy útnak. Én nem tehettem mást, sok szerencsét kívántam neki és együttérzésemről biztosítottam őt. Azt kívántam magamban, bárcsak elérné a célját, bárcsak megtalálná, amit keres. Legalább ő talaja meg, hisz beteg és nagy szüksége van rá. Az első lépcső könnyűnek tűnt. Lassan, de biztosan mászta meg. Minden lépését megfontolta. Már majdnem megvolt az első lépcsőfok, amikor megpillantotta a másodikat. Ez sokkal nagyobbnak tűnt és veszélyesebbnek. A légy beleborzadt a látványba. Remegés fogta el és elhomályosodott minden előtte. Arra ébredt, hogy hanyatt fekszik. Nagyot esett és fájtatta minden porcikáját. Nagy erőfeszítéssel sikerül feltápászkodnia. Nem adta fel a küzdelmet. Ismét nekiindult, sántikálva, ám mégis nagy önbizalommal. Az első lépcsőt könnyedén megmászta. Még meg se szusszant, máris nekivágott a második, sokkal veszélyesebb lépcsőnek. Fel is ért a csúcsára, de ott nagy félelem lett úrrá rajta. A harmadik lépcsőfokot szemlélhette közelebbről. Szinte lehetetlennek látszott megmászni, túl sima volt a felülete. Ismét nagy lelki válságba került szegény. Most jobban vigyázott, nem akart ismét leesni. Ezért megfordult és óvatosan visszaindult. De az első lépcsőfokról ismét leesett. Egyre reménytelenebbnek látszott a helyzete. Én reméltem, hogy megpróbálja még egyszer, hisz harmadik az Isten igaza. Ezúttal feladta. Nem próbálkozott többet. Gondolta, más megoldást keres. Az oltár felülete elég nagy volt hozzá képest. Arra számított, hogy talál valamit ott még. Elindult felfedezni az ő szűk világát és nem sokára el is érte a határt. Az oltár szélére ért, előtte nagy szakadék tátongott. Összeszorult a torka és nagy nyomást érzett a szívében. Észrevette, hogy valami nagy élőlények vannak körülötte. Ember szobrok voltak, amint tompán bámultak a semmibe. Élőlénynek vélte őket mégis, mert néha a szemhéjuk lecsukódott, majd újra kinyílt. De voltak köztük olyanok is, akiknek nem mozdult a szemhéjuk se, le volt csukva mindvégig. Azt éreztem, hogy átmenetileg egyfajta nyugalom tölti el őt. Talán hálát adott Istennek, hogy a környéken ő a legtudatosabb létező, hogy csak ő létezik és minden más csak díszlet körülötte. Egy ideig megnyugtatta ez a tudat, ám lassan rájött, hogy így is reménytelen minden. Egyedül van a nagy semmi közepén. Nincs akivel bármit is megosszon, nincs kivel egy szót váltson. Egyre izgatottabb lett és határozatlanul rohangált a kis oltáron. Elindult egy irányba, majd megállt és másfelé vette az irányt. A szíve egyre hevesebben vert. Egyre több korlátba ütközött, egyre több szakadékot fedezett fel. Úgy érezte, örökre be van zárva egy látszólag tágas kalitkába és semmi esélye kiszabadulni onnan. Ismét a szakadék szélére állott és megakadt a szeme rajtam. Pár pillanatig néztük egymást, aztán megfordult és ismét a Jézus szobor fele igyekezett. Még háromszor esett vissza az első lépcsőfokról, nem tudott túllépni rajta többet. Megesett a szívem rajta. Minden igyekezete ellenére se segít neki senki? Segíts magadon és az Isten is megsegít – mondja a közmondás. Nos, ő megtette, ami tőle telt, de mégse segítettek neki. Tovább kereste az útját. A szakadék szélén járt, szabadulni akart. Nem adta fel, az utolsó pillanatig kutatta az utat, majd belezuhant a nagy szakadékba és véget ért küzdelmes élete. Senkit se érdekelt az élete, érzelmei, gondolatai. Mindenki önkívületi állapotban volt. Még nem értek el a légy szintjére. Még nem vették észre, hogy szűk az anyagi világ számukra. Még azt se vették észre, hogy léteznek. A légy körül tompa tudatok sorakoztak fel a padokban. Tudatok, melyek már nem egyek, de még nem is különlévők. Öntudatlanul imákat mormoltak és egyhangúan, szűrkén néztek előre.