Depresszió

 A kórházas történetem közben/után nagyon rám tört ismét a depresszió. Már egy ideje tudatosult bennem, hogy ez bizony depresszió és nem jó, ha sokáig velem marad, de nehezen tudok szabadulni tőle. Tudom, hogy élni akarok és azt is tudom, hogy miért, de mégis nehéz egyensúlyba kerülni és napokon keresztül ott is maradni. Hogy mi lehet az oka? 

A több éves homeoffice is rátehetett egy lapáttal. Nem kell eljárjak itthonról, nem nagyon találkozok emberekkel, nem viccelődünk senkivel élőben,

Az sem tesz jót, ha munkaközben még a gyerekek is az én nyakamon vannak, a kislányom több gondoskodást igényel még 2 és fél évesen. Altatnom kell, de kezdődik a meetingem és még nem alszik...  ha elaludt és leteszem, akkor kezd nyekeregni...

Este három gyerek zajong (ami természetes jó), de én általába úgy le vagyok fáradva szellemileg, hogy egyszerűen nem bírom.

A kibaszott szürke, felhős idő sem segít a kedélyállapotomon.

Nem mozgok eleget, nem járok el sportolni, nem nagyon járok a természetbe.

Nem beszélgetek senkivel, élőben, értelmes/érdekes dolgokról. Sörös társaságokba nem merek menni, mert rühellem az istenverte alkoholt. 

Az udvaron annyi teendő lenne, hogy azt sem tudom melyikkel kezdjem, de most tiszta sár minden, nincs kedvem csúszkálni benne. A rendetlenség kívülről s belülről is folytogat. 

A kórház után mindjárt két hét telt el, de bizsereg a kezem lábam s minden bajom van. Nem fáj semmi, de idegesít, hogy van valami. Lehet, hogy én csinálom az egészet a depressziómmal, de az is lehet, hogy valami nem oké... idegesít, hogy megdögölhetek és három kisgyereket itthagyhatok a világon, árván. 

Sokan pszichológust ajánlanak nekem, de lehet első körben egy paphoz megyek.

Néhányan azt kérdik, hogy mi bajom... "Ne panaszkodj, mert mindened megvan..." Az ilyeneket legszívesebben fejberúgnám, mert egyszerűen nem értik meg, hogy baszhatod a mindent, ha valami lényeges mégis hiányzik.

Öcsi bácsi

 Öcsi bácsi mindig szimpatikus volt számomra. Soha sem tudtam megfogalmazni miért, de mindig lenyűgözött, az a derű, ami róla sugárzott, az a barátságos, jóindulatú hozzáállás, ahogy az emberekhez viszonyult. Rengeteget dolgozott. Nyáron sokszor láttam derékig csórén, napbarnította bőrrel. 

Amikor kiderült, hogy végbélrákja van, akkor sem szűnt meg derűsnek lenni. Járt a kezelésekre, de nehézségek ellenére is mosolygott mindenkire, őszintén, és ugyanúgy végezte a dolgát, mint a betegsége előtt. Halála előtt néhány nappal azt mondta, hogy bár kellemetlen most egy kicsit (pelenkája volt), de mégis hálás az Istennek, mert szép életet adott. 

Nem tudtam elmenni a temetésére, mert kórházban voltam, de az ilyen embereket nem tudom elfelejteni soha. Példaképnek tekintem őket, mert a sok szar és nehézség ellenére ők mégis derűsek, mintha nem is ebből a világból lennének. Ezekből a régivágású, igazemberekből egyre kevesebb van már. 

Isten nyugtasson Öcsi bácsi. 

Ha baj van

 Amikor az embert valami baj éri, és netán fájdalma is van, akkor rögtön kezdi félteni a tyúkszaros életét. Ilyenkor azt vettem észre, hogy valamiért én is jobban keresem Istent és az Ő akaratát. Alkut is próbálok kötni vele, csak épp segítsen valahogy...  Amint enyhül a fájdalom és az ember jobban érzi magát, akkor rögtön a világi dolgok kerülnek fókuszba, ilyenkor már meglátunk egy jó női hátsót, a saját terveink kerülnek előtérbe, Isten pedig valahogy elfelejtődik, elhalványul. 

Miért ilyen az ember? Jódolgában miért nem emlékezik arra a Valakire, akihez könyörgött, amikor bajban volt? Hálátlan vagyok és ez nincs jól így.

Amikor baj van, akkor azt látom, hogy más nem nagyon tud együttérezni velem, vagy ha igen, akkor sem túl mély ez az együttérzés. Még akkor sem, ha valaki már volt ugyanabban a hajóban. És nem is hibáztathatok senkit, hisz én sem tudok soksor empátiával fordulni embertársaim felé. Elnéztem a 8 éves fiamat, ahogy dudorászott, fütyült és játszott, miközben én órákon át a földön fetrengtem és ezernyi jajistenem hagyta el a számat. Nyilván nem haragudtam rá ezért, mert még éretlen ehhez a gyermek, de azért érdekes érzés kerített hatalmába. Kicsit úgy éreztem magam, mint az a biblia ember, akit kiraboltak és megvertek, de nem nagyon volt senki, aki segített volna rajta. A kórházi dolgozok is már hozzászoktak a fájdalomhoz, nem esnek kétségbe ha neked fáj valami. Volt olyan aszisztens, aki konkrétan rákérdezett, hogy minek jöttem vissza a sűrgösségre... Szedjem, amiket felírtak és kész... Az persze nem gond, hogy félrediagnosztizáltak és azt mondták, hogy nincs is vesekövem... vagy ha van is, nem attól fáj semmim. 

Ha baj van, akkor az ember óhatatlanul elgondolkodik, hogy mi lesz abból, amit eddig felépített? Volt értelme annak a kurva sok energiának, amit a gyerekeibe fektetett? Lesz foganatja bárminek? Jó magokat hintett el, amik majd ki tudnak kelni? Vagy lehet, hogy amint nem fordítunk több energiát valamire, akkor szinte biztosan visszazuhan az őskáoszba? Ki biztosítja a gyerekeknek azt, hogy a relatív jó uton járjanak akkor is, ha én nem leszek? Vagy ne legyek beképzelt? Hisz lehet, hogy én sem tudom ezt biztosítani számukra, ha velük vagyok sem. De van-e jelentősége ennek az egész tusakodásnak az univerzum szempontjából? Reménykedek, hogy van.

Krisztus szenvedése

 Volt idő, amikor magamban elbagatelizáltam Krisztus szenvedését. Arra gondoltam, hogy bár nem volt egy egyszerű kis szenvedés az övé, de azért nem is volt elviselhetetlen. A mai nap volt olyan szenvedésem, ami pár perces hullámokban jött, de a víz rögtön kivert tőle és szinte sírni kezdtem a fájdalomtól. Valami idegszál becsipődés, gyulladás lehet, de kb. öt órán át szenvedtem tőle. Változott az intenzitás, a szenvedés elején bevettem kemény fájdalomcsillapítót, gyulladáscsökkentőt, izomlazítótt és kívülről valami spéci géllel is megkentem, mégis azt hittem, hogy beledöglök... Ha fronton lettem volna, könyörögtem volna a fejlövésért. 

Most, a sok jajistenem közepedte eszembe jutott Jézus szenvedése. Neki valószínűleg nem voltak ilyen gyógyszerei és sokkal hosszabban, több napon át szenvedett. És ha belegondolok, hogy az első pár perces fájdalomam milyen intenzitású volt, akkor nem csodálkozok, hogy ő vérrel verítékezett, amikor előre látta, hogy mi vár rá. És nem, olyankor az sem segít, ha előre tudom, hogy mikor ér véget... Mert én is reménykedtem, hogy hazaérés után beveszek valamit és egy órán belül már jobb lesz. Nem, nem lett jobb, de a remény sem segített, hogy majd elmúlik, egyszerúen elviselhetetlen volt. Szóval, Jézus is hiába tudta, hogy mikor fog véget érni a szenvedése, az nem enyhített a fájdalmán.

És amikor ezeket így realizáltam, akkor jött egy gondolat hogy ezt le kell írjam és nyilvánosan bocsánatot kell kérnem Tőle. Köszönöm a leckét és BOCSÁNAT, buta voltam.