Amikor az embert valami baj éri, és netán fájdalma is van, akkor rögtön kezdi félteni a tyúkszaros életét. Ilyenkor azt vettem észre, hogy valamiért én is jobban keresem Istent és az Ő akaratát. Alkut is próbálok kötni vele, csak épp segítsen valahogy... Amint enyhül a fájdalom és az ember jobban érzi magát, akkor rögtön a világi dolgok kerülnek fókuszba, ilyenkor már meglátunk egy jó női hátsót, a saját terveink kerülnek előtérbe, Isten pedig valahogy elfelejtődik, elhalványul.
Miért ilyen az ember? Jódolgában miért nem emlékezik arra a Valakire, akihez könyörgött, amikor bajban volt? Hálátlan vagyok és ez nincs jól így.
Amikor baj van, akkor azt látom, hogy más nem nagyon tud együttérezni velem, vagy ha igen, akkor sem túl mély ez az együttérzés. Még akkor sem, ha valaki már volt ugyanabban a hajóban. És nem is hibáztathatok senkit, hisz én sem tudok soksor empátiával fordulni embertársaim felé. Elnéztem a 8 éves fiamat, ahogy dudorászott, fütyült és játszott, miközben én órákon át a földön fetrengtem és ezernyi jajistenem hagyta el a számat. Nyilván nem haragudtam rá ezért, mert még éretlen ehhez a gyermek, de azért érdekes érzés kerített hatalmába. Kicsit úgy éreztem magam, mint az a biblia ember, akit kiraboltak és megvertek, de nem nagyon volt senki, aki segített volna rajta. A kórházi dolgozok is már hozzászoktak a fájdalomhoz, nem esnek kétségbe ha neked fáj valami. Volt olyan aszisztens, aki konkrétan rákérdezett, hogy minek jöttem vissza a sűrgösségre... Szedjem, amiket felírtak és kész... Az persze nem gond, hogy félrediagnosztizáltak és azt mondták, hogy nincs is vesekövem... vagy ha van is, nem attól fáj semmim.
Ha baj van, akkor az ember óhatatlanul elgondolkodik, hogy mi lesz abból, amit eddig felépített? Volt értelme annak a kurva sok energiának, amit a gyerekeibe fektetett? Lesz foganatja bárminek? Jó magokat hintett el, amik majd ki tudnak kelni? Vagy lehet, hogy amint nem fordítunk több energiát valamire, akkor szinte biztosan visszazuhan az őskáoszba? Ki biztosítja a gyerekeknek azt, hogy a relatív jó uton járjanak akkor is, ha én nem leszek? Vagy ne legyek beképzelt? Hisz lehet, hogy én sem tudom ezt biztosítani számukra, ha velük vagyok sem. De van-e jelentősége ennek az egész tusakodásnak az univerzum szempontjából? Reménykedek, hogy van.
2 megjegyzés:
Ezzel a kérdéskörrel én is megszenvedtem magamban. Megnyugtattam magam, hogy megteszem a tőlem telhetőt, a többit a sorsra bízom. Mondaná az ember, hogy nem gyűjt többé annyi szarságot a házába, életébe, hogy több időt töltsön családjával, gyerekeivel, barátaival, de kiderül, hogy azok nem igénylik olyan sűrűn a jelenlétét, mint azt gondolná.
A megkívánt hátsóban nem látok olyan szörnyű nagy bűnt, mert a gondolattól a cselekvésig hatalmas a távolság, nem megy az olyan könnyen.
Én is azon vagyok, hogy megnyugtassam magam, mert ha idegelem, akkor hamarabb ledobom a szíjat és akkor még annyit se tudok tenni értük.
A hátsó megkívánása is időt vesz el és minél többet forgatja az ember a fejében, annál közelebb kerül a kivitelezéshez. Én azt mondom, hogy jobb idejébe elfojtani ezt, főleg ha nem egy ezer idegen hátsóról van szó, akit csak egyszer látunk.
Megjegyzés küldése