Öcsi bácsi mindig szimpatikus volt számomra. Soha sem tudtam megfogalmazni miért, de mindig lenyűgözött, az a derű, ami róla sugárzott, az a barátságos, jóindulatú hozzáállás, ahogy az emberekhez viszonyult. Rengeteget dolgozott. Nyáron sokszor láttam derékig csórén, napbarnította bőrrel.
Amikor kiderült, hogy végbélrákja van, akkor sem szűnt meg derűsnek lenni. Járt a kezelésekre, de nehézségek ellenére is mosolygott mindenkire, őszintén, és ugyanúgy végezte a dolgát, mint a betegsége előtt. Halála előtt néhány nappal azt mondta, hogy bár kellemetlen most egy kicsit (pelenkája volt), de mégis hálás az Istennek, mert szép életet adott.
Nem tudtam elmenni a temetésére, mert kórházban voltam, de az ilyen embereket nem tudom elfelejteni soha. Példaképnek tekintem őket, mert a sok szar és nehézség ellenére ők mégis derűsek, mintha nem is ebből a világból lennének. Ezekből a régivágású, igazemberekből egyre kevesebb van már.
Isten nyugtasson Öcsi bácsi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése