A kórházas történetem közben/után nagyon rám tört ismét a depresszió. Már egy ideje tudatosult bennem, hogy ez bizony depresszió és nem jó, ha sokáig velem marad, de nehezen tudok szabadulni tőle. Tudom, hogy élni akarok és azt is tudom, hogy miért, de mégis nehéz egyensúlyba kerülni és napokon keresztül ott is maradni. Hogy mi lehet az oka?
A több éves homeoffice is rátehetett egy lapáttal. Nem kell eljárjak itthonról, nem nagyon találkozok emberekkel, nem viccelődünk senkivel élőben,
Az sem tesz jót, ha munkaközben még a gyerekek is az én nyakamon vannak, a kislányom több gondoskodást igényel még 2 és fél évesen. Altatnom kell, de kezdődik a meetingem és még nem alszik... ha elaludt és leteszem, akkor kezd nyekeregni...
Este három gyerek zajong (ami természetes jó), de én általába úgy le vagyok fáradva szellemileg, hogy egyszerűen nem bírom.
A kibaszott szürke, felhős idő sem segít a kedélyállapotomon.
Nem mozgok eleget, nem járok el sportolni, nem nagyon járok a természetbe.
Nem beszélgetek senkivel, élőben, értelmes/érdekes dolgokról. Sörös társaságokba nem merek menni, mert rühellem az istenverte alkoholt.
Az udvaron annyi teendő lenne, hogy azt sem tudom melyikkel kezdjem, de most tiszta sár minden, nincs kedvem csúszkálni benne. A rendetlenség kívülről s belülről is folytogat.
A kórház után mindjárt két hét telt el, de bizsereg a kezem lábam s minden bajom van. Nem fáj semmi, de idegesít, hogy van valami. Lehet, hogy én csinálom az egészet a depressziómmal, de az is lehet, hogy valami nem oké... idegesít, hogy megdögölhetek és három kisgyereket itthagyhatok a világon, árván.
Sokan pszichológust ajánlanak nekem, de lehet első körben egy paphoz megyek.
Néhányan azt kérdik, hogy mi bajom... "Ne panaszkodj, mert mindened megvan..." Az ilyeneket legszívesebben fejberúgnám, mert egyszerűen nem értik meg, hogy baszhatod a mindent, ha valami lényeges mégis hiányzik.
2 megjegyzés:
Vannak akik megesküsznek arra, hogy a joga segít. A spirituális megvilágosodások rávilágítanak a baj forrására és az ember így megtudja mit kell változtasson. Én azt látom, hogy ők is ugyanúgy szomorúak, csak próbálnak mosolyogni. Nem működik nekik sem. Olyan ez mint a nemevéses fogyási szándék, két napig működik és tényleg kezdi jobban érezni magát az ember, aztán harmadnapra úgy megéhezik, hogy kipótolja az előbbi két napot is.
Szerintem ez ami rajtunk van, ez egy elszomorodás, aminek okát meg is nevezed, a társaság hiánya, a túlzott aggodalom.
A barátokkal van egy olyan tapasztalatom, hogy ha leülünk kávézni, egy órát is hallgatom a kibeszélését, de mire én is kiönteném lelkem, letelt a rám szánt idő. Megfigyeltem, legfeljebb 45 percet bírják jelenlétemet, mint amennyi idő alatt egy prédikáció még meghallgatható. Ezen az időn felül már fárasztó.
Tudom, hogy ez téged nem vigasztal, ahogy engem sem az, ha más is szomorú, mint én. De nem tudom mi a teendő. Nem tudom, hogy vegyek rá embereket, hogy ne csak akkor találkozzunk, ha kell valami konkrétan, hanem csak úgy, barátságból.
Igen, lehet engem is azért kerülnek, mert túl negatív vagyok. De ha mégis találkozunk valakivel, akkor azt érzem, hogy nem húzzuk le egymást. Igen, ezek a ezospiri fajták, akik azt mondják, hogy minden szuper és legyünk pozitívak mindig számomra elég fárasztóak. Nagyon felületes dolgokba kapaszkodnak és próbálják átverni magukat, hogy ne kelljen szembenézniük a szarral... De mindenkinek eljön az idő, hogy szembe kell nézzen.
Megjegyzés küldése