Először történt meg velem, hogy valaki a szemem előtt halt meg és bár halál az élet természetes velejárója, mégis nagyon megviselt, amikor édesanyámat láttam elmenni. Hosszú hónapokon át aggódtam érte, égen-földön kerestem a megoldásokat a helyzet megváltoztatására, sajnos sikertelenül. A tehetetlenségemből düh és csalódás fakadt. Kértem Istent, hogy változtasson a dolgokon, vagy legalább adjon valamiféle választ, amitől megnyugszom és elfogadom a helyzetet, de nem jött válasz a kérésekre, legalábbis én nem hallottam, nem láttam semmit, hisz csak az hallja meg akinek füle van hozzá.
A végén már nem is a nevünkön szólított minket, nehezen vette a levegőt és ha felbéredt, akkor jajjgatott fájdalmában. Aztán szerda este annyira elnémult, hogy többé már vizet sem kért és ki sem nyitotta a szemét. Több órán át mellette voltunk, beszéltünk hozza és sírogattunk. Már azért imádkoztunk, hogy ne szenvedjen tovább, mondtuk is többször hangosan, hogy elengedjük, de ő még maradt szenvedni. Másnap délután jött a pillanat, amikor már annyira nem kapott levegőt, hogy kinyitotta a szemét és ijedten nézett szét. Ekkor mi épp nem voltunk ott a hugommal, mert már nem bírtuk nézni a szenvedését és szünetet tartottunk. Szóltak, hogy menjünk gyorsan, mert... Szaladtunk rögtön, ezért az utolsó 2 percben is vele lehettünk. Megnézett minket, aztán már nem kapkodott levegőért. Az utolsó pillanatban még fájdalmtól szorul össze a szája, de pár másodperc múlva már nyugalmat és enyhe mosolyt véltünk felfedezni az arcán és ez a mosoly halála után fél órával még erőteljesebb volt.
Halála pillanatában kitört belőlünk a zokogás, hiába készültünk erre hónapokon át, hiába vártuk, hogy szabaduljon meg a szenvedéstől, mégis ömlött belőlünk a hangos sírás.
"Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom,
Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom;"
Isten veled Édesanyám!
3 megjegyzés:
Részvétem!
El kell, hogy mondjam:
Apám a karjaimban halt meg, kérte, hogy segítsek neki felülni. Abban a pillanatban, ahogy segítettem neki felülni, megállt a szíve. Nekiestek újraéleszteni, mert a kórházban voltunk, én meg ordítottam az orvosnak hagyják, mert elment! Amikor kimúlt, láttam ahogy becsukta a szemeit, és abban a pillanatban láttam, hogy apám már nincs köztünk. A szemei már csak olyanok voltak mint valami üveggolyók. Apám lelke kiszabadult, az már csupán egy test volt, mint egy levetett ruha. Ezt tökéletesen átéreztem.
Azóta 21 év telt el (anyám azelőtt 5 hónappal halt meg, hogy apám is meghalt) és nem kell elmenjek semmiféle sírhoz, hogy eszembe jussanak a szüleim, velem vannak minden nap, gyakorlatilag ugyanúgy részesei az életemnek. És hiszem, hogy még találkozunk romolhatatlanságban.
Hogy a hitem naivitásból fakad e, vagy a mennyei valóság érzékeléséből, nem tudom, de így érzek, és azt hiszem nincs semmi ami engem ettől eltántorítana. Jöhet két tucat Stephen Hawking a mindenféle okosságával.
Persze, attól a fájdalom az fájdalom, és ha kell, akkor kell sírni.
Arra jók ezek az élmények, hogy az ember elgondolkodjon, és nagyobb figyelmet fordítson az élő szeretteire, amíg még lehet. Egy szülő elmúlása egy jel is lehet, vagy alkalom, hogy szeretteinkre jobban oda figyeljünk.
Kitartást!
Mindenképpen elgondolkodtatott a helyzet. Amikor közelről látjuk a halált, akkor muszáj elgondolkodnunk az életről, hogy mi a fontos és mi nem.
Én is hajlok arra, hogy még találkozunk az elhunytakkal valamilyen formában, másképp nem sok értelmét látom ennek az egész cécónak.
Köszönöm.
Szia.
Együttérzek Veled.
Szeretnék valamit adni, ami vigasztalhat.
Mamám halála után kezdtem jobban kutakodni a témában.
A Hatoscsatorna sorozatára találtam: https://www.hatoscsatorna.hu/index.php/musoraink/159?view=program
Dobronay Laci sztoriját pedig több évvel korábban hallottam Domján László agykontroll-tanfolyamán: https://www.youtube.com/watch?v=HMtowOQkhuA
Minden jót.
Megjegyzés küldése