A kardiológián tett látogatás után semmi sem lett jobb, sőt, naponta tör rám egy elég kemény érzés, amitől a szívem kalapál, a torkomban gombóc van és ehhez hasonló tapasztalások. A google barátom szerint ezek pánikrohamok, továbbá a vérnyomásmérő ritmuszavarra figyelmeztet, amit érzek is néha (a kórházban nem láttak ilyesmit). Oké, tehát pánik betegség, de hogyan oldjam fel? Amikor rámtör, nem lehet egyszerűen, agyilag lenyugtatni a testemet, sőt, a agyam még jobban rákattan minden negatívumra.
Hogy mi lehet az oka pánikrohamoknak? Hát van egy elméletem, bár nem vagyok pszichológus.
Még óvodás koromban beszélgettünk édesanyámmal és tisztán emlékszem, hogy miközben egy csipesszel a szemöldökét igazította, rákérdeztem a halál témára. Az első kérdésem az volt, hogy: anyu, mindenki meghal? Erre ő látszólag közönyösen azt mondta, hogy igen fiam, egyszer mindenki meghal. A következő kérdésem az ő halálára vonatkozott: anyu, te is meghalsz? Igen fiam, egyszer én is meghalok...
Ha erre gondolok, akkor most is összeszorul a torkam és ez azon ritka emlékek egyike, ami végigkísérte az életemet.
Ma szólalt meg a bennem lakó pszihomókus is, hogy állj meg öreg, mert ez elég durva lehetett annak a gyereknek, hisz a gyerek azt érzi, hogy az élete az édesanyja lététől függ.
Akkor miért is szorongok most vajon? Vajon nem azért, mert édesanyám a halál kapuján kopogtat? A bennem élő gyerek pedig nem azért szorong, hogy ő is elpatkol, ha meghal a személy, akitől az élete függ?
Most az a kérdés, hogy ez a felismerés segít-e bármiben is? Racionálisan belátom, hogy képes vagyok édesanyám nélkül élni. Persze szomorú leszek és gyászolok, ha elmegy és bár neki köszönhetem, hogy megszülettem erre a világra, mostmár tudom folytatni az életemet nélküle is.
Ez elég a szorongás feloldásához? Vagy el kell mondjam ezt egy pszichológusnak is 100 lejért?
2 megjegyzés:
Jó lenne ilyenkor nagy okosakat mondani, de én sem tudok. Lehet, hogy több mozgás és több beszélgetés lenne a megoldás. Nem hiszem, hogy pszichológus többet érne, mint egy jó baráti kidumálás.
Szerintem korunk egyik nagy problémája, hogy nem beszélgetünk. Átvette a netes odaírás az emberi kapcsolatokat szerepét. És azok nem segítenek, hanem rátesznek még egy lapáttal a magányra, a szorongásra...
Igen, teljesen egyetértek. Még a kórházban is jól esett a beszélgetés, pedig ott nem mély, baráti beszélgetések voltak. És a mozgás is tuti, hogy jót tesz, neki is fogtam sétálni első körben, aztán tavasztól ismét lesz lehetőségem fizikai munkára. Amúgy az orvos is javasolta a mozgást.
Hogy kivel lehet beszélgetni mélyebb dolgokról? Nincs túl sok ember aki vevő az ilyesmire.
Megjegyzés küldése