Ha menni kell

Senki sem tudja a napot és a percet, de mindenkinek eljön a nap és az óra, amikor menni kell. Teljesen felkészülni az indulásra talán nem is lehet, de a gondolatok rendezésére mindig időt kell szánni. Le kell zárni a lezáratlan dolgokat, le kell vonni a tanulságokat és minden percet megélni, amennyire csak lehetséges.

Ezen a sárgolyón nincs olyan ember, aki makulátlan kézzel végre tudná hajtani az életét. Még ha viszonylag tiszta is a jelleme és a jó szándéka megkérdőjelezhetetlen, akkor is csinál olyan dolgokat, ami másoknak fáj, mert a nagy igyekezetben mindenki széttapos valamit tisztát, valami szentet. Ilyenkor csak annyit tehet az ember, hogy felismeri a tévedését és a jövőben jobban figyel.

Az is az emberi lét sajátja, hogy sérüléseket gyűjtünk. Van, aki csak egészen keveset kap, van, aki éppen csak túléli a megpróbáltatásokat és van, aki összeomolva, önként lemond az életéről. A sérülések feldolgozása néha nem kis feladat, de a feldolgozásuk nélkül nem lehet jellemet építeni. Soha nem az a fő kérdés, hogy ki okozta a sérülést, mert a sérülést okozó ember is hasonló  betegségben szenved mint mi. Ő is kezelésre szorul, akárcsak mi. Talán neki is a feldolgozatlan sérülések növesztették a tüskéket. A jézusi "Bocsássatok meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek" a legnagyobb igazság emben a kérdésben. Egy alvajárótól nem várhatod el a tudatos cselekvést.

Az embernek azt is mérlegelni kell minden egyes nap, hogy a terveit és a törekvéseit mennyire sikerült megvalósítani. Természetesen az sem mindegy, hogy mik ezek a tervek, mert egy jó terv összhangban van a (talán létező) nagy Tervvel is. Ha olyan terveket szövünk, amik nincsenek összhangban a nagy Tervvel, akkor milliárdnyi rákos daganatként ölünk meg mindent magunk körül: természetet, közösséget.

Közösséget építeni talán mindig is nehéz volt, de a mai világban különösen nehéz. Ma már szinte semmilyen elv nem tudja tömegesen összekapcsolni az embereket vagy ha igen, akkor is csak ideig-óráig. Az emberek vagy túl buták, vagy túl okosak, vagy túl gyanakvóak, vagy túl naívak, de mindig vannak bomlasztó tényezők, amik megakadályozzák az igazi közösség létrejöttét és fennmaradását.
Falun gyakori az olcsó, flakonos sört ivók és mulatós zenét hallgatók közössége, ami kívülről nézve közösségnek tűnik, de egy picit spirituálisabban gondolkodó embernek ez nagyon sekély, nem érzi jól magát benne. A táncházas közösség talán picivel jobb, mert értelmesebb emberekből áll, de ott is hiányzik valami. Talán túlságosan intellektuális a társaság és érezelmi kapcsolódás nem igazán van.
A vallási közösségek sem közösségek már. Az emberek egy része csak a szokás miatt vallásos. Ha mélyebb kérdesek merülnek fel, akkor egyetértően bólogat, vagy elhessegteti a kényelmetlen témát.
A "karizmatikus" vallásosok, akiket már megérintett Isten, olyanok, mint a bedrogozott, önmagukat teljesen elvesztett emberek. Néha irigylésre méltó az arcukon látható boldogság, de amikor az ember látja, hogy alig van bennünk valami egyedi, valami személyes, akkor elbizonytalanodik. Aki csak az írás idézgetésével tud érvelni, annak milyen tapasztalata van Istenről?

Bár elég sokat kerestem az élet értelmét, nem biztos, hogy bármit is meg tudok fogalmazni a tapasztaltakból. Vannak olyan pillanatok, amikor úgy érzem, hogy az élet sokkal több, mint amennyit ésszel fel tudunk fogni belőle.
De mi az, amit át tudok adni ebből a fiaimnak? Mit tudok mondani nekik az életről, ami hasznukra válik? Hogy tudom nekik elmondani, amit  nem lehet elmondani? Mit tudok mondani nekik mégis, ami megtartja őket embernek egy lezüllött, szétvert, omladozó világban? Ha én nem leszek nekik, akkor is lesz-e valaki vagy valami, aki/ami szellemi támogatást nyújt nekik?