A mai, önmagából kifordult ember nem szeret a halálról beszélni. Nagyon kényes témának tekintik és igyekeznek gyorsan elterelni a beszélgetést valamilyen más irányba. Struccpolitika.
Attól, hogy homokba dugjuk a fejünket a halál nagyon is létezik. Életünk egyik legfontosabb része a születés mellett. Halál nélkül nincs értelme megszületni. Milyen is lenne, ha belélegeznénk a friss levegőt és magunkba kellene tartani a végtelenségig? Szükségünk van a kilégzésre a megkönnyebbüléshez.
Ha az ember saját haláláról beszél, akkor is kétségbeesik a hallgatóság és csak úgy sugárzik belőlük az ijedséggel társult sajnálat. Talán közel állnak hozzánk és félnek az elvesztésünktől vagy talán eszükbe jut a saját haláluk, amivel eddig nem igazán mertek szembenézni.
Tudom, tudom. Nagyon fájdalmas elveszíteni valakit akit szerettünk, tiszteltünk. És könnyezünk is, hogy megkönnyebüljünk. Így van ez rendjén.
De nem bújhatunk el a halál elől. Ez az egyetlen dolog, amiben biztosan részünk lesz a dolgok mai állása szerint. Nem tudjuk a pontos dátumát és ettől lesz igazán izgalmas. Nem számít, hogy fiatalok vagyunk vagy öregek, bármelyik pillanatban elérkezhet hozzánk. Kapálózhatunk, harcolhatunk ellene, mégsem tudjuk megmenteni magunkat.
Ha úgysem nyerhetünk ellene, akkor én azt mondom: haljunk meg hősként, méltóságteljesen, gerincesen.
Amit a nagy Kaszás elvehet tőlünk azt előbb vagy utóbb ugyis elveszítjük. Igen drága testünket is, amit egész életünkben akkora becsben tartottunk. Hiába mumifikáltatjuk, amikor meghalunk az már nem a miénk.
Hiába szeretnénk elérni, hogy emlékünk tovább éljen. Akik emlékeznek ránk azok is meghalnak egyszer.
A mai világban a testünk a fontos, azért aggódunk, hogy szép legyen a sírunk, legyenek rajta virágok, legyen ki gondol ránk világításkor, legyen aki boldogan megemlékezik rólunk majd.
Ez az egoizmus legkifinomultabb formája.
Ha beleszólhatnék a saját temetési ceremóniámba szívesen megtennem, de úgysem hallgatnának rám.
Hiába mondanám, hogy ne pazarolják a fát koporsóra, hogy könnyebben tudjam visszaadni a testemet a természetnek, nem kellenek a csillogó-villogó temetkezési kellékek,
nem kellenek különleges virágok a síromra, elég ha egy fa vagy épp a zöld fű építkezik testemből.
Ami halandó bennünk, annak meg kell halnia.
De meggyőződésem, hogy van egy részünk, ami sosem született. Ami mindig VAN. Nem tudom megfogni, értelmemmel nem tudok közelíteni hozza, csak tudom, hogy VAN.
Attól, hogy homokba dugjuk a fejünket a halál nagyon is létezik. Életünk egyik legfontosabb része a születés mellett. Halál nélkül nincs értelme megszületni. Milyen is lenne, ha belélegeznénk a friss levegőt és magunkba kellene tartani a végtelenségig? Szükségünk van a kilégzésre a megkönnyebbüléshez.
Ha az ember saját haláláról beszél, akkor is kétségbeesik a hallgatóság és csak úgy sugárzik belőlük az ijedséggel társult sajnálat. Talán közel állnak hozzánk és félnek az elvesztésünktől vagy talán eszükbe jut a saját haláluk, amivel eddig nem igazán mertek szembenézni.
Tudom, tudom. Nagyon fájdalmas elveszíteni valakit akit szerettünk, tiszteltünk. És könnyezünk is, hogy megkönnyebüljünk. Így van ez rendjén.
De nem bújhatunk el a halál elől. Ez az egyetlen dolog, amiben biztosan részünk lesz a dolgok mai állása szerint. Nem tudjuk a pontos dátumát és ettől lesz igazán izgalmas. Nem számít, hogy fiatalok vagyunk vagy öregek, bármelyik pillanatban elérkezhet hozzánk. Kapálózhatunk, harcolhatunk ellene, mégsem tudjuk megmenteni magunkat.
Ha úgysem nyerhetünk ellene, akkor én azt mondom: haljunk meg hősként, méltóságteljesen, gerincesen.
Amit a nagy Kaszás elvehet tőlünk azt előbb vagy utóbb ugyis elveszítjük. Igen drága testünket is, amit egész életünkben akkora becsben tartottunk. Hiába mumifikáltatjuk, amikor meghalunk az már nem a miénk.
Hiába szeretnénk elérni, hogy emlékünk tovább éljen. Akik emlékeznek ránk azok is meghalnak egyszer.
A mai világban a testünk a fontos, azért aggódunk, hogy szép legyen a sírunk, legyenek rajta virágok, legyen ki gondol ránk világításkor, legyen aki boldogan megemlékezik rólunk majd.
Ez az egoizmus legkifinomultabb formája.
Ha beleszólhatnék a saját temetési ceremóniámba szívesen megtennem, de úgysem hallgatnának rám.
Hiába mondanám, hogy ne pazarolják a fát koporsóra, hogy könnyebben tudjam visszaadni a testemet a természetnek, nem kellenek a csillogó-villogó temetkezési kellékek,
nem kellenek különleges virágok a síromra, elég ha egy fa vagy épp a zöld fű építkezik testemből.
Ami halandó bennünk, annak meg kell halnia.
De meggyőződésem, hogy van egy részünk, ami sosem született. Ami mindig VAN. Nem tudom megfogni, értelmemmel nem tudok közelíteni hozza, csak tudom, hogy VAN.
2 megjegyzés:
Szerinted a halal izgalmas?
Attól függ. Ha valaki más hal meg akkor többnyire szomorú :(.
Ha én halok meg, akkor izgalmas, mert ismeretlen.
Megjegyzés küldése