2007. november 2., péntek

Elmélkedések a magról

A mag minden dolog lényege, minden a magból nőtt ki. A magban ott van a múlt, ott van a jövő, és ezek egységet alkotnak a jelennel. Minden magból lett és nélküle semmi sem lett, ami lett. Az univerzum is egy magból jött létre, kezdetben csak ez az egyetlen mag volt. Minden más mag belőle származik és táplálkozik. Ebből az első magból nőtt ki az égig érő fánk is. Ez a fa hullatta el minden keletkezett dolog magját.
A magyar nyelv nagyon jól tudja, hogy mit is jelent a mag. Mikor önmagamról beszélek, akkor a saját magomról, saját lényegemről beszélek. Arról a valamiről, amiből kialakult minden egyes porcikám és minden, ami változó rajtam. Ez a mag egy teljes egészet alkot, nincs szüksége semmire és senkire. A mag megnyilvánult a világban s bár megnyilvánulásai mulandóak és elpusztíthatóak, a mag sérthetetlen. Nincsen erő, mely elbírna pusztítani a mag minden megnyilvánulását, mert ez a mag folyton képes megújulni, hisz közvetlen az első magból táplálkozik és az első magnak végtelen erőforrásai vannak...
Ragozhatnánk a mag szót: magom, magod, magja, magunk, magotok, magjuk, amik egyenértékűek a mai szavainkkal: magam, magad, maga, magunk, magatok, maguk. Egyes „okos” emberek, arra tanítottak, hogy illetlenség valakinek azt mondani, hogy maga, mert az olyan parasztosan hangzik. Helyette inkább az ön szót kell használni. Az ön szó önmagában nem képes kifejezni azt, amit a mag szó kifejez. Fontos, hogy ne hallgassunk az ilyen „okos” tanárok és nyelvészek intelmeire, mert az egyszerű emberek a legnagyobb tanítók. Az ők tudásuk az első magból származik, a „művelt” emberek tudása korcs magokból, amik messze állnak az ősmagtól.

„(...)Az emberalkatban rejlő őstudás lényegileg mindenkiben azonos, érvénye teljes. Az őstudás az egyetlen alkalmas alap; ami rajta alapszik, ronthatatlan, ami elgondoláson alapszik, szétmálló.
Az őstudás végtelenül egyszerű, olyannyira, hogy szavakba nem is foglalható. Megegyezik vele minden, ami szükséges, nyugodt, szilárd; ellentétben van vele minden, ami csábító, izgága, hemzsegő.
(...)”
(Weöres Sándor: Az ős tudás)