Korai nyugdíjbavonulás

 Hosszú idő után ismét találkoztam egy videóval, ami arra buzdít, hogy tudatos tervezéssel érjük el, hogy korábban vonulhassunk nyugdíjba. Ezelőtt tíz évvel is foglalkoztatott már ez a téma, de úgy érzem, hogy mindig is rosszul közelítettem meg a témát sok más emberrel egyetemben. 

Miért is merül fel az emberben ez a gondolat egyáltalán? Egyértelműen azért, mert nem szereti azt a munkát, amit jelen pillanatban csinálnia kell (vajon tényleg kell?). Olyan ez, mint amikor az ember k*rvának áll és megjátsza, hogy jól esik neki, amit az ügyfél elművel a testével, közben arra gondol, hogy ha elég pénzt összegyűjött, akkor kiszáll ebből az undorító iparból. Pont ilyen az is, amikor a visszavonulást tervezzük.

Az ember, aki a korai visszavonulásra hajt, hasonlatos ahhoz a biblia fickóhoz, aki le szerette volna bontani a csűreit és nagyobbakat építeni, majd megtöltleni azokat terménnyel és utána hátradőlni, éldegélni szépen, csendesen, aggodalmaskodás nélkül. Belátható, hogy ez tényleg esztelenség, mert akármikor számonkérhetik a lelkünket. 

Én is álmodoztam azon, hogy milyen jó lenne, ha végre nem kéne a székben rohadnom naphosszat és kertészkedhetnék, rendezgethetném az udvart, ültethetnék fákat, emberekkel beszélgetnék egy kávé mellett, kalákáznék, zenélnék, fiataloknak segítenék, szerveznék, aktív tagja lennék a közösségnek, Istennek tetsző életet élnék. Aztán belémhasított, hogy bár korlátozottabb mértékben, de ezeket most is mind megtehetném, ha ezek lennének az első helyen és nem a korai visszavonulásom. Nem tudom, hogy 50 évesen még élek-e és ha igen, milyen állapotban leszek, de azt tudom, hogy most is felhívhatnék egy barátot hogy üljünk össze és igyunk meg egy pohár bort (ha már a tököm alkoholra vagyunk szocializálódva) és beszélgessünk. Most is körülnézhetnék, hogy kinek van szüksége segítségre a közvetlen környezetemben és segíthetnék is, amennyire az időm engedi. Miért csak tíz év múlva akarnék segíteni másokon?

Hát nem meg volt mondva, hogy ne aggodalmaskodjunk a holnap miatt, hogy mit együnk, mibe öltözzünk? Ha aggodalmaskodunk az segít? Hát nem, pont ellenkezőleg. De amúgy is, milyen biztonságot ad az anyagi függetlenség? Mi az, amit egyik napról a másikra ne lehetne elveszíteni? 

Na szóval, arra a következtetésre jutottam, hogy bár érdemes egy kicsit tervezni, elkerülni az idióta költekezéseket, a fölösleges luxus dolgokat, kicsit befektetni, valamennyit megtakarítani, de kurvára nem érdemes mindent ennek a korai visszavonulásnak alárendelni. 

Fogyás

 A max. tömegemhez képest kb. 20 kilóval kevesebb vagyok. Nem föltétlen az volt a célom, hogy lefogyjak, csak a cukorfüggőségemtől akartam szabadulni. Lehet vagy tíz hónapja, hogy nem eszem édességet, sütit és egyebeket, a kenyérfogyasztást sem viszem túlzásba, nyers zöldségeket gyakrabban fogyasztok, no meg magvakat is (megettem fél zsák diót, szerencsére saját termésünk van). 

Mindenki azt kérdezi, hogy beteg vagyok-e hogy így lefogytam. Ez a kérdés kurvára felb*ssza az agyam... Nem tudom, lehetek beteg is, vagy ha nem konkrét betegségem van, akkor az élet nevű  betegségben szenvedek, aminek a vége halál. Amikor a nagy, kerek hájfejemet látták, akkor soha nem kérdezték, hogy beteg vagyok-e.

Pszichésen/mentálisan sokkal jobban érzem magam, nincsenek mély, depressziós hullámvölgyeim, testileg is jobban bírom magam. Migrénem is kevesebb van, rövidebb ideig tart és enyhébb is, a legtöbb esetben csillapító nélkül át tudom vészelni. A szívem néha vacakol, de az kövéren is vacakolt, amikor befektettek a kórházba. Nem találtak semmit. Ettől persze lehet valami és elképzelhető, hogy egy adott pillanatban feldobom a talpam, dehát ez mindig, mindenkinek benne van a pakliban, szóval nem a depresszió mondatja ezt velem :)

Néha elgondolkodom, hogy kívánom-e még az édességet. Talán elég gyorsan vissza tudnék esni a függőségbe, ha ismét nekiállnék csokit zabálni, de így most nem kívánom. És a lelki hiányaimat amúgy se lehet pótolni ilyesmivel, szóval valami nem materiális szer kell, ami ezeket a hiányokat be tudja tölteni. 

Apám persze balfasznak tart, amiért nem eszek cukrot és ha bármilyen bajom lenne most, akkor tuti, hogy azzal magyarázná, hogy nem eszek eleget... Pedig de, eleget eszek, csak nem cukros szarokat. A falu népe is, ha eljönne a temetésemre, akkor suttogva megállapítaná, hogy biztos valami betegsége volt, mert drasztikusan lefogyott... És persze én nem tudok visszakiabálni nekik, hogy ne okoskodjatok ti balfaszok... Mert nem tudjuk, hogy kiben mi van, nem tudjuk hogy ki mikor teszi le a lantot és miért... Próbálkozunk a lehető legjobban csinálni a dolgokat, de ez nem garancia semmire. Én sem azt remélem, hogy ez az életmódváltás, hosszú, boldog életet eredményez, csak szerettem volna megszabadulni további függőségektől, hogy "Isten gyermekeinek szabadságában élhessek". Elképzelésem szerint ez a szabadság egy olyan állapot, ami nem függ a külső körülményektől. Úgy  is lehetünk szabadok, ha Vlad Tepes éppen karóba húzatott és tudjuk, hogy van még pár óránk, napunk, amíg a karó lassan áthalad a testünkön nagy kínokkal fűszerezve. 

Nyitott kapu

A kapunkat általában zárva tartjuk, ami nem túl jó dolog közösségépítés szempontjából. Általában egyedül vagyok itthon és a gép előtt dolgozok (a fiam szerint nem igazi munkát). Ilyenkor nem hiányzik, hogy emberek jöjjenek be és mondjuk meeting alatt bekiabáljanak az ajtón, hogy seprűt veszünk-e... Ez a dolog, gyakrabban előfordul, mint ahogy az ember számítana rá, ugyanis van egy cigány ember, akinek jó megérzései vannak és két faluval odébbról is megérzi, hogy nyitva van nálunk  a kapu.

És akkor zajlik a párbeszédünk...

- Honn vannak-e?

- Ja...

- Seprűt vesznek-e? 

- Nem...

- De ingyen adom... 

- Nem kell, van 3.

- Akkor adjon valamit, mert az asszon' kórházba került s az unokák izé...

- Nem hiszek magának, de itt van 50 lej, menjen...

Már kétszer leráztam ilyen módon és ezzel is arra motiválom, hogy még gyakran visszajöjjön... Egyszerűen nincs időm a meséket hallgatni és vitatkozni, meg alkudozni és aggresszív barom sem tudok lenni, mert valahol mélyen keresztény vagyok és megsajnálom... Persze ő ezzel visszaél, mert cigány... 

Aztán következőbe egy kassal jött be, hogy ingyen nekem adja, mert a kétszer is adtam valami pénzt... Mondom nem kell... De olcsóbban adja, csak 100 lejért... Mivaaan? Ez előbb nem azt mondta, hogy ingyen... Hát magának kihagyok 100 lejt. Elborul az agyam. Nem tudom mi a helyes hozzáállás ilyen esetben, eltarthatnám őt és a kedves családját, de miért pont őt és miért pont én? Ha a cigerattáról lenne kedves leszokni, akkor lehet több maradna az unokáknak. Ja, de ezt meg se érti szegény,  a cigi az egy alapszükséglet. 

A másik opció, hogy az alkholista unokatestóm jön be a nyitott kapun és csak úgy megy el, ha összeveszünk. Ez mondjuk mindig sikerül, de azelőtt felbassza az idegeimet. Mert a  hálószobába is bedabbog bakancsban, a fehér szőnyegre és ha ideges leszek, akkor megkérdezi, hogy melyik a fontosabb, a szőnyeg vagy a rokonság? Ha a családom is otthon van és kezdi csesztetni őket, akkor ismét megy fel a cukrom. Ha engem csesztet azt nagyon jól viselem, akármilyen hibát vág a fejemhez elismerem, jóváhagyom, de a családomat nem szeretném kitenni ennek. 

Más nem nagyon jön hozzánk bejelentkezés nélkül, mindenki jól elfoglalja magát otthon.

Kicsit olyan ez, mint az a menyegző, amiről Jézus szól egy példabeszédben, ahol a meghívottak nem jöttek el, ezért az utcáról szednek össze embereket és őket hívják be.  És én is, mint a ház ura beléjük kötök, hogy miért nem öltöznek fel rendesen, ha menyegzőre jönnek.