A fiaim személyisége eléggé eltérő, próbáltam rájönni, hogy melyik bibliai fiúra hasonlítanak inkább. Arra, amelyik igent mond az apjának, de aztán mégsem megy ki a szőlőbe, vagy amelyik nemet mond, aztán mégis kimegy. És rá kellett jönnöm, hogy nem tudom őket így bekategorizálni. A nagyobbik fiam igent mond a nagyapjának, amikor szénáért kell menni, vagy valami más munkát kell csinálni, és ezt az "igen"-t be is tartja. A kisebbik nemet mond, de ő is állja a szavát és nem megy arrafelé :). Persze, ha nagyon kategorizálni akarom, akkor lehet, hogy a nagyobbik az a fiú, aki bizonyos körülmények között nemet mondana, de aztán mégis elmenne, mert furdalná a lelkiismeret, ha nem teszi. A kisebbik pedig néha kedvességből igen-t mondana, de aztán mégse menne.
Na és mi a helyzet velem? Én tipikus példája vagyok annak a fiúnak, aki nemet mond az apjának. Ezt a nemet persze sokszor elég hangosan mondom és megtoldom "basszameg"-el és egyéb cifra szavakkal. Aztán mégis elmegyek segíteni apámnak, mert bár mindig az idegeimre megy, de mégis csak az apám, aki a segítségemet kéri. Persze hiába mondom neki, hogy ne hordjuk be a szar szénát a csűrbe, mert nincs állat, ami elfogyasztaná és eladásra termelni nekünk kurvára nem éri meg... Többet költ a gépekre, mint amennyi kijönne a szénából és a munkadíjat nem is számoltuk. Erre ő azt mondja, hogy de valamit csinálni kell, hiába döglünk egész nap... Igen, ezzel egyetértek, de nekem ezer más ötletem van arra, hogy mit kellene csinálni. Szinte soha nem értettünk egyet semmiben, de mégis segítek neki. Persze néha én is kérem a segítségét és olyankor jön is, de az a segítség is olyan, hogy veszekedünk, mert szerinte nem úgy kellene csinálni, ahogy én elterveztem. Szóval csak végső esetben kérem a segítségét, inkább egyedül kínlódok és megoldom, ahogy tudom.
Hogy mi lenne az istenes út, azt nem tudom. Engedelmeskedni apámnak a végsőkig szó nélkül? vagy néha azért ordibálhatok vele? Vagy hallgattassam el a lelkiismeretemet és egyszerűen ne menjek segíteni?
2 megjegyzés:
Tanulságos kéne legyen a dilemmád mások fele. Én mint szülő eldöntöttem, hogy semmiben sem fogok okoskodni a fiam életét illetően. És meglepően jól rendezi életét. Persze néha látom, hogy kicsit naiv, túl optimista, talán meggondolatlanul reménykedik olyan dolgokban, amiben nemigen látszik jövő. De saját magától leérettségizett, bejutott a filmművészetre, levizsgázott az első évben, stb... Emelem kalapom, és amíg élek segítem.
Én rég lemondtam arról, hogy Bibliai hasonlóságokat keressek magamon, mostanság inkább azon veszem észre magam, hogy felfedezni vélem, hogy valamit durván félreért az emberiség. Amiket én Biblián kívüli Istenélményeknek élek meg, azt sugallja, hogy mint általában mindenben, meg vagyunk vezetve. Az igazság, a valóság sokkal szebb, mint a törvények állítják... De ha mi csak a törvény betűivel foglalkozunk, nincs időnk megélni semmit...
Én még sajnos próbálom kicsit befolyásolni az életüket, de igyekszem leszokni róla. Vannak olyan dolgok, amiket kiskorban lehet nagyon jól megalapozni pl. zenei téren. És én kicsit erőltetem a zenét, mert nagyon jó érzékük van hozza. Persze ezeket a berögződéseimet is el kellene engednem már, de ha mindent rájuk hagyok, akkor felszippantja őket a digitális világ, mert amit én kínálok alternatívaként, az nem annyira izgalmas számukra.
Ha valahogy azt át tudnám adni nekik, hogy én milyen hibákat követtem el és halmozván ezeket már 40 után kezdtem szar helyzetbe kerülni, akkor már örülnék. Örülnék ha megértenék, de még nem egyszerű megérteni nekik. Fiatal koromban nekem is ott volt minden elmélet, ami megmenthetett volna, de egyszerűen nem törődtem vele.
Megjegyzés küldése