Zene, mint szolgáltatás

Egyre többször fordul elő velem, hogy egy-egy rendezvényen k*rva szarul érzem magam, legtöbbször a zene miatt. Talán velem van baj, de egyszerűen nem tudom jól érezni magam és bár különböző stratégiákat dologztam ki a helyzet kezelésére, de egyelőre nem állok a helyzet magaslatán. Ez egyértelműen látszik, hogy az emberek kb. 95%-a elég süket, tehát a zenéből vajmi keveset tud felfogni. Pont emiatt ez a réteg nem is támaszt túl nagy követelményeket a zenével szemben. Ha egy ilyen ember zenészt fogad, akkor általában csak azért teszi, mert ez egy követelmény, tehát kell. Ezért valakitől kér egy zenész telefonszámot és felhívja, majd kipipálja és kész,  zenész lerendezve. Ha kicsit szegényebb, akkor természetesen a költség oldalával is törődik és a lehető legolcsóbb zenészt hívja el, hisz azzal is ki lehet pipálni ezt a tételt a listán. Egy időben elítéltem az ilyen embereket, de mostmár másképp látom a dolgot. Ezek az emberek több szempontból szerencsétlenek, hisz az élet nem dobott nekik olyan genetikát és/vagy kulturális közeget, ami kiműveltebb fület eredményezett volna számukra. A szegények és süketek a legolcsóbb, egyszemélyes zenészt választják. Azon süketek, akik jobb anyagi körülmények között élnek, picivel drágább zenészeket is szoktak választani, akikről azt hallották, hogy jók. Az újgazdag süketek pedig a legdrágább zenekarok hívják meg, mert megengedhetik maguknak. A hallók közül is megkülönböztethetünk szegényt és gazdagot. A szegény megpróbál kompromisszumot kötni magával, hogy olyan zenészt hívjon, ami nem túl drága, de nem is okoz túl nagy szenvedést, a gazdak pedig kedvére válogathat az ízlésének megfelelő zenekarok között. 

A kínálat oldalon is széles a paletta, van, aki egyedül, van aki zenekarral, van aki fejlődőképes, van aki leragad egy szinten, van, ki akarja szolgálni a közönséget, van, aki sztárként vonul be és örüljön a csótány nép, hogy hallhatják őket. Egyes zenészek teljesen kihasználják az elektromosság által nyújtott kényelmi lehetőségeket, mások csak korlátozottan. Van, aki feltankol midi fájlokból és úgy zenél mint a profi, van, aki egymaga próbálja megoldani több-kevesebb sikerrel. 

A rendezvényzenészek között gyakran előfordul a rivalizálás is, egymás háta mögött "dicsérgetik" egymást. Hallottam egy zenészt, aki utálja a hegedűt, nem is tartja hangszernek és úgy nyilatkozott, hogy össze kéne törni az egészet... Persze utálja az olyan zenekarokat is, ahol a hegedű egyáltalán előfordul. Az, hogy a vendégseregnek milyen igényei vannak, az ki a f*szt érdekel? Nótázgatni akarnak a vén f*szok? Na kapnak majd olyan AC/DC nótát maximális hangerővel, hogy éjfélkor már kénytelenek hazapucolni. Mondjuk amúgy se lehet mindenkinek megfelelni... minek is próbálkozni. 

Hogy mi az én hozzáállásom jelenleg? Tiszteletben tartom a házigazda döntését a zenét illetően és próbálom a lehetőségekhez képest jól érezni magam. Ha szar a zene, akkor próbálok valakivel beszélgetni inkább. Ha szar a zene és még hangos is, akkor gyakran kimegyek a levegőre. Hogy a házigazda ne érezze rosszul magát, néha felállok táncolni is, legtöbbször keringőre. Szintetizátoros csárdásra nem állok fel, mert az olyan, mintha szembeköpném magam. Szárazhangszeres csárdás esetén felállok táncolni, de ilyen alkalom nem sok van. Ha egy szintis megcsinál mondjuk egy Charlie számot, megfelelő harmonizálással, akkor tisztelem, de műfajtól függetlenül bárkit értékelek, aki minőséget produkál. Az utóbbi időben a népzene annyira megfertőzött, hogy egyszerűen nincs igényem semmi másra, viszont ha hallok jó zenéket a lázadó koromból, ráadásul mindezt jó minőségben, akkor értékelem a házigazdát is, meg a zenekart is. Nem szeretem a körben állós, jobbra balra lépegetős "táncot". Ugrálni vadul ritkán szoktam, mert ahhoz sokat kell innom és az nem éri meg. Szeretem a diszkrét nótázást, rendes hangszerekkel, énekelni tudó emberek között. Süket, mecsergők között sokáig nem szeretek maradni, inkább kimegyek pisilni és sz*arok visszamenni.