Napok óta gondolkodom, hogyan is írhatnám ki magamból, a gondolataimat édesanyámmal, illetve édesanyám hiányával kapcsolatban. Hogy milyen is volt ő? Ha egy szóban kellene kifejezni, akkor azt lehetne mondani, hogy önfeláldozó. Ő volt a bibliai Márta megtestesítője, aki mindent megtett azért, hogy másoknak meg legyen mindene, még úgy is, ha neki nem jut semmi a leglényegesebb dolgokból. Soha nem volt annyira fáradt, hogy ne akart volna takarítni vagy másokat kiszolgálni. Mindenkinek a feneke alá tette a dolgokat, szinte az éltelt is megrágta a szerettei számára.
Szinte nem volt olyan nap, hogy ne aggodalmaskodott volna valamelyik családtagért és ezt az aggodalmat már-már túlzásba is vitte. Amikor kicsik voltunk, akkor is volt oka aggódni, amikor diszkóba jártunk, akkor nem is aludt éjszaka. Aztán jöttek az unokák, értük is mindig idegeskedett és minden apró veszélyt ki akart védeni, ami őket érheti.
Amikor édesapámmal veszekedtem, mindig rosszul érezte magát és mindig békíteni akart minket, pedig mi nem is haragudtunk egymásra, csak néha vitatkoztunk, hangosan. Természetesen mindig én sértettem meg apumat és nekem kellett volna bocsánatot kérni.
Ha sérelem érte őt, akkor midig magába fojtotta és képes volt évekig rágódni egy számára sértő kijelentésen. Hiába mondtam, hogy ne törődjön vele, mert a másik fél nem szándékosan sértette meg, hisz a másik fél csak egy beteg személyiség, akkor sem tudta elengedni az ezzel járó fájdalmat.
Jó lelkű volt, a gombaárús cigányok mindig vele akartak üzletelni, mert hiába próbált kemény lenni velük, mindig megesett rajtuk a szíve és mindig adott valami alamizsnát. Ha lakodalmi vagy egyéb eseménnyel kapcsolatos ajándékról volt szó, akkor soha nem olyan mércével mért, amilyennel neki mértek. Ő nem a szemet szemért elv alapán rakta a pénzt a borítékba. Az utcánkban lakó szegény nagycsaládos apa, illetve más anyagilag rosszul álló utcabeliek is mindig hozzá jártak kölcsönért.
Spirituális téren soha nem tudtam meg, hogy mi járhat a fejében. Nem tudtam kiszedni belőle, hogy mit gondol Istenről, a lélekről, az élet értelméről. Ha előhoztam a témát, akkor terelt vagy csak bámult maga elé. Utolsó percen sem tudtam meg semmit a belső, lelki életéről. Kicsit úgy tűnt, hogy ebben is teljesen Márta volt, inkább takarított, főzött, kiszolgált, de soha sem ült le Jézus lábaihoz "lustálkodni". A biblia szerint Mária választotta a jobbik utat, nem Márta. De vajon melyik jobb, nem törődni senkivel csak a saját lelki üdvünkkel, vagy mások számára megteremteni minden körülményt, hogy ők törődhessen a lelki üdvükkel? Az is igaz, hogy vannak olyan dolgok, amik tényleg fontosak és amit nem lehet kölcsön adni. Lelki téren muszáj mindenkinek gondoskodni a saját olajáról, mert az ilyesmit nem lehet majd másoktól kérni.
A vége fele, amikor már mindene nagyon fájt, akkor is felkelt, hogy a kicsi unokáinak tojáskát vagy tejbegrít készítsen. Mi hiába mondtuk a gyereknek, hogy ne kérjen semmit. Kicsi volt és nem értette meg. Édesanyám soha nem tudott nemet mondani neki, hisz neki mindig az volt a legfontosabb, hogy szolgáljon, ezáltal életét adva övéiért.
2 megjegyzés:
Jó kérdés ez a Márta-Mária ügy.
Szerintem (aztán lehet köveket ragadni), a történetben az adott alkalom volt téten. Mint amikor Jézus Jánoshoz ment, hogy keresztelje meg, az meg kiakadt, hogy dehát ő kéne őt megkeresztelje, erre Jézus azt mondta nagyjából, hogy hagyjuk ezt most, most ez a helyes. De ezután mindennek nem lesz jelentősége.
Szerintem ott per pillanat Mária félretett mindent, hogy Jézust halgassa, míg Márta aggódott, de tulajdonképpen Jézusnak nem volt szüksége arra a túlzottan nagy kiszolgálásra. Szerintem Jézus erre is érthette.
Sokszor én is felébredek, hogy szétaggódom magam a szeretteimért, és biza elég sokszor rájövök, hogy nemhogy adok ezzel nekik, hanem feleslegesen terhet rovok rájuk, mert ők nem tudják magukat viszontaggódni és ezért lelkiismereti furdalásuk van.
Néha elég lenne csak leülni és a nagy kupac mosatlan mellett elborozgatni, elbeszélgetni, mert való és igaz, ha örökké megvárnánk, hogy előbb rend legyen és csak azután ülhetünk le beszélgetni, rájövünk, hogy addigra elfáradunk és nincs már kedvünk semmire.
Ez a baj a konszenzussal is, hogy úgy néz ki, azért nem tudunk sosem egyről a kettőre menni, mert előbb mindig mindennel konszenzusra akarunk jutni, mondván, ha a nemzet minden egyes tagja konszenzusra jut, azaz ugyanúgy látjuk a múltat s jövendőt, csak úgy lehet előre lépni, azaz, ha eljutunk a konszenzusra, akkor beáll a mágikus formula és akitvizálódik a cselekedet is. De tudjuk, hogy sosem fog semmi se aktivizálodni, mert nem tudunk szent konszenzusra jutni, így elmarad a közös cselekvő akarat.
Éppen most az jutott eszembe, hogy miért nem fogalmazott Jézus így: Márta, kérlek gyere ide mellénk, szeretném, ha te is itt lennél, hagyd egy picit a konyhát? Miért állította szembe Jézus Máriát Mártával? Érdekes kérdés...
Én úgy értelmezem Mária és Márta történetét, hogy mindig van fontosabb dolog a hétköznapi tevékenységeknél. Azokat is kell csinálni, de sokkal fontosabb, hogy Istent keressük mindenben. Ha ezt nem tartjuk szem előtt, akkor egész életünkben csak fontoskodunk, megfelelünk, aztán észrevesszük, hogy az élet eltelt és nem értjük mi volt a lényege.
Megjegyzés küldése