I-gazság

A minap napközibe vittem a fiaimat és átöltöztetés után be akartam engedni a terembe. Először a kisebb, beszédesebb,  bátrabb fiam indult be, de rögtön meg lett szólítva egy nagyobb fiúcska által, hogy: Szabi te ne gyerek ide. Erre szegény gyerek nagyon el kezdett sírni, meg is kellett vigasztaljam. Én nem szóltam semmit, nem próbáltam igazságot tenni, mert úgy gondolom, hogy nem föltétlen az én dolgom ez. Az élet nem mindig igazságos és nem mindig véd meg minket valaki. Nagyon sajnáltam a gyereket, mert olyan keservesen sírt és mert nekem is eszembe jutott az a traumahalmaz, amit az óvodában és az iskolában kénytelen voltam átélni. Ezeket a traumákat annak ellenére át kellett éljem, hogy butább se voltam senkinél (sőt)  és fizikailag is bárkivel fel tudtam volna venni a harcot. Lelkileg voltam gyenge, bár ez nem a megfelelő szó és nem is biztos, hogy egy rossz tulajdonság. Emlékszem, hogy együttéreztem a szerencsétlenebb gyerekekkel, akiket a többiek aláztak. Ennek ellenére nem álltam ki értük teljes erőmmel, legfeljebb rájuk szóltam, hogy hagyják abba. Ettől persze nem hagyták abba és még rajtam is röhögtek, hogy nekem milyen barátaim vannak.
Egyes gyerekek valamiért születésüktől fogva köcsögebbek és ez talán genetikailag is beléjük van kódolva. Ez a tulajdonságuk egyébként elég gyorsan le is olvasható róluk, de van egy olyan elvem, hogy teljesen elvonatkoztatok attól, amit épp leolvasok róluk és a pillanatnyi tetteik alapján reágálok a dolgokra. Ha több gyerekre kell vigyázzak és köztük vannak a fiaim is, akkor annak ellenére, hogy kettő közülük az én fiam, érzelemmentes bíróként teszek igazságot. Úgy tekintek minden gyerekre, mint a népem gyerekeire, akik egyforma bánásmódot érdemelnek és abban a pillanatban rajtam keresztül nyilvánulhat meg az igazság.