Tavalyi élmény

Eszembe jutott egy tavalyi élményem, amihez hasonlót az addigi életemben nem tapasztaltam.
Valaki meghívott egy bizonyos csoportot, akik egy rockoratóriumot adtak elő nálunk. Én is elmentem, hisz falun nem gyakori az ilyen esemény. Bevallom őszintém,  nem számítottam magas színvonalra. Tévedtem...
Ültem a hátsó padban, néztem és hallgattam. A szöveg ki volt vetítve, tisztahangú és tisztaszemű fiatalok énekeltek. Én pedig csak küszködtem a könnyeimmel. Nyeltem, nyuvadoztam, szimmogtam. Mindezt úgy, hogy lehetőleg senki se lássa, hisz férfiember vagyok és egy férfi nem bőghet. Legalábbis így vagyunk szocializálódva errefelé (is). Közben összeakadt a tekintetem egy-egy előadó tekintetével és valamilyen szinten összekapcsolódtam velük. Aztán előlük is bujkálni kezdtem, hogy ne lássák a könnyeimet.
Végigkönnyeztem az előadást, de néha a zokogás is rám akart törni. De én erős vagyok, visszatartottam.
Aztán felgyúlt a villany és mindenki igyekezett kimenni a teremből. Én pedig beálltam a kultúrház egyik sarkába, hogy ne lássák, hogy nézek ki. Valamilyen zugot kerestem, ahol kiengedhetem az érzést. Hadd menjen.
Nem találtam helyet, de már egyre kevesebben voltak bent és gondoltam kisurranok az ajtón, kívül ugyanis sötét volt. Erre ott termett az egyik szereplő, egy fiatal legény. Zokogott. Lekezelt velem és azt mondta, hogy: köszönjük, hogy eljött. Talán az én könnyezésem kavarta fel őt is, nem tudom. De ettől a gesztustól majdnem le kellett üljek... Hazafelé az úton könnyezve röhögtem örömömben, mintha be lettem volna szívva.

Köszönöm annak a csapatnak és annak az ismeretlen ismerősnek. Isten áldja őket.