Fodrászat

Ma úgy alakult, hogy el kellett vegyem anyumat a fodrászatból. Sajnos még nem volt kész és le kellett üljek várakozni.
Fél percen belül beszédbe elegyedtem az ott várakozó hölgyekkel és a fordásznővel: egy kényes témát kezdtünk feszegetni. Nevezetesen a hajfestést. Én kifejtettem a véleményemet a természetes dolgok szépségéről, továbbá arra is rátértem, hogy az ősz haj egyáltalán nem csúnya, sőt. Eszembe jutott nagymamám a hófehér hajával, aki szinte csillog a belőle sugárzó jóságtól. Aztán édesanyám szürkés fejére néztem és a tükörből egy angyal mosolygott vissza rám. Tökéletes, harmonikus. Ennél szebbet nem lehet csinálni belőle - gondoltam magamban.
Aztán egy idősebb hölgy nagyon kiosztott engem az idióta maradiságomért. Elmesélte, hogy volt egyszer egy barátja, aki nem engedte, hogy megfestesse a haját, de aztán ő kirúgta. Hogy jönnek ahhoz a férfiak, hogy beleszóljanak ilyesmibe?
Támadott, ezért védekeznem kellett. Mondtam neki, hogy nekem soha nem volt olyan barátnőm, aki hajat akart volna festetni, de meg se hallgatta az érveimet. Aztán beláttam, hogy nem értek az ilyesmihez, hisz én egy egészen más világban élek.
Felőlem mindenki azt csinál, amit akar.
Ismerek sok öregasszony, akinek szép vörös haja van, csak épp a sápadt arca nem talál hozza. De ha a festéktől teljesebbnek érzi magát, akkor minden rendben van. Nem szóltam egy szót sem.

"A mai embert az érzékiség rángatja, csak a csábító-szépet ismeri s az öreg arc hatalmas szépségéhez kevésnek van szeme.
S többnyire el is rútítják ifjú arcukat, nemiségük plakátját formálják belőle: s elrútítják öreg arcukat is, mert a fiatalság nyomorúságos roncsát őrizgetik rajta."(Weöres Sándor)