Isten

Már elég rég elmúlt a gyerekkorom és vele együtt meghalt az akkori Istenem is.
Négy éves lehettem és már templomba jártam. Pontosabban vittek, mert időben el kell kezdeni a lurkó vallásos nevelését, hisz becsületes katolikus embert kell faragni belőle. Akkoriban nagyon kíváncsi voltam, rengeteg fárasztó kérdést tettem fel a szüleimnek és nem volt nyugtom, amíg választ nem kaptam. És minden választ lenyeltem és magamévá tettem, nem volt "fogam" amivel megrághattam volna. Telt múlt az idő és én egyre csak gyarapodtam és a családom kedvét lelte bennem.
Emlékszem, még óvodás voltam, amikor megkérdeztem anyumat, hogy mi az a halál. Már nem rémlik a válasza, de tovább kérdeztem: mindenki meghal? Igen, mindenki. És te is anyuka? Igen, én is - mondta szemrebbenés nélkül. Ettől összeszorult a torkom és elvonultam, hisz mindig is ő állt legközelebb hozzám.
Ekkor még nem ismertem a bűn fogalmát. Ha egy templomi énekben szó volt arról, hogy "Isten báránya elveszi a világ bűneit" akkor csak néztem ki furcsán a fejemből és gondolkodtam. Ki lehet ez a bárány és miért vesz el valamit tőlünk... Valamit, ami a miénk... Aztán később kaptam egy listát a bűnökről, megmondták, hogy mit szabad és mit nem. Főleg azokat a dolgokat verték belém, amikkel ingyenes utazást nyerhetek a pokolba. Lassan teljes képem lett az "Istenről", igazi katolikussá váltam és mindenre volt magyarázatom. Igyekeztem betartani a parancsokat és iszonyatos lelkiismeret furdalásom volt, ha mégis megszegtem valamelyiket. A gyónás által viszont megtisztultam, mert tudtam, hogy Isten megbocsájtott nekem.
Telt az idő és én egyre csak nőttem és nőttem. S az én Istenem annyira rugalmas volt, hogy csak 20 éves koromban kezdett haldokolni, de akkor elég gyorsan. 21 éves koromra meghalt szegény és én egyedül maradtam a rideg világban. Nem adott már biztonságot senki. De nem éreztem jól magam így, hiányzott valami... Ezért szerettem volna egy új Istent teremteni saját képmásomra. Fogtam a régi Istenem halott tetemét és kezdtem toldozni-foldozni. Sokféle új anyagot belepréseltem és lelket is leheltem belé, de sajnos fogyatékos lett, még az enyhe szél is ártott neki. Egy ideig gyógyítgattam, aztán sorsára hagytam. Ha igazi Isten lenne, akkor nem szorulna egy halandó segítségére - gondoltam.
Most itt állok egyedül a régi isteneim szétmálló tetemén. Sokat segítettek rajtam valaha, de már nincs erőm életben tartani őket.
Jelenleg nincs olyan Istenem, akit meg tudnék nevezni és fel tudnék ruházni bizonyos tulajdonságokkal. Valahol mélyen érzem, hogy van Valami vagy Valaki, aki áthat mindent. Nem tudom Őt belegyömöszölni egyik skatulyámba sem. Nem tudok a nevében embereket téríteni vagy legyilkolni. Nem látok összefüggést a szertartások és az Ő akarata között. Nem tudom, hogy ki van a legközelebb Hozzá, de keresztény nézőpontból úgy gondolom, hogy Jézus valóban benne volt és Ő Jézusban.
Talán ezek után nem lehet engem igazi katolikusnak nevezni, de azt tudom: mint a szarvas a forráshoz, úgy vágyik az én lelkem Hozzá.