Nagybetűs élet

Kiskoromban arra vágytam, hogy végre részem legyen a nagybetűs életből és hogy végre szabad felnőtt legyek, amikor nem parancsol nekem senki.
Hát most itt vagyok és nem parancsolnak nekem, de mégis rab vagyok. Nem szól bele senki az életembe és ez a legfájdalmasabb dolog: nincs kit hibáztassak magamon kívül.
Ritka az a pillanat amikor életnek lehet nevezni az általam végrehajtott létet. Azt érzem, hogy csak egy vegetáló mikroorganizmus vagyok egy bazinagy univerzumban.
Hogy mi értelme a létemnek? Nem tudom és mások sem tudnak használható tanácsot adni. Úgy érzem, hogy csak az oxigént pocsékolom és semmi hasznosat nem tudok tenni. Nem érzem, hogy szeretnének és én sem szeretem magam. Miért is szeretnék egy haszontalan dolgot?
Utálom a léleksorvasztó munkámat, a semmitmondó protokoll-kapcsolataimat és nem tudok kimozdulni ebből az áldatlan állapotból.
Keressek más munkát? Ha nincs célom, akkor vajon mi értelme bárminek is? És milyen célt tűzzek ki magamnak, ha eleve haszontalannak látok mindent?
Pedig régen tele voltam tervekkel, reményekkel. Bíztam az emberekben és az Istenben, de valami megszakadt bennem, szinte észrevétlenül. Elvesztettem minden kapaszkodót, cél nélkül lebegek a nagy semmiben.