Vívódások

Ismét álmatlan éjszakáim vannak édesanyám miatt. Fájnak a csontjai már egy jó ideje és nem lehet tudni, hogy pontosan mi a probléma oka. Lehet, hogy nagyon durva csontritkulás, lehet, hogy csontáttét, vagy lehet valami más is. Úgy érzem, hogy a mi kis városunk elég gyengén áll orvoslás terén. Természetesen valemennyivel jobb a helyzet, mint Afrikában, de azért lenne mit fejlődni. Fejlődni lehetne infrastrukturális téren, orvosi eszközök terén is, de talán fontosabb lenne tudás terén fejlődni. A páciens felvilágosítása terén pedig óriásit lehetne javítani a mostani helyzeten. Jelenleg az állatorvos is több információt oszt meg a páciensével, mint az embert kezelő orvosok. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy az állatorvos több együttműködést vár el a betegétől, mint a "rendes" doktor.
Lehet, hogy túl sok filmet néztem és azért vannak ilyen elvárásaim. A filmekben mindig szépen leülnek a beteggel és felvázolják a lehetőségeket. Egyenlő félként kezelik a pácienst, tehát mindent elmondanak neki, amit tudnia kell. A lehetőségek közül maga a páciens választ, hisz ő is egy ember, aki döntéseket tud hozni az információk birtokában. A filmekben a páciens úgy jelenik meg mint tudatos entitás, akinek beleszólása van a dolgokba (a lehetőségekhez mérten). A balkáni orvoslásban a beteg inkább egy állat, vagy biológiai gép, aki defektes és javításra szorul, de amúgy neki annyi köze van az egészhez, mint egy autónak a szervízbe.
Biztos, hogy pácienstől is függ, hogy mennyire tudatosan foglalkozik a saját egészségével, de egy jó orvos rá tudná vezetni az erre nem hajlandó betegeit is. Mondjuk elmondaná neki, hogyan táplákozzon, hogyan mozogjon, hogyan gondolkodjon a betegségéről stb. Így talán a páciens azt hihetné, hogy neki is köze van a gyógyuláshoz és nem is tévedne  túl sokat.
Jelenleg úgy érzem, hogy az elkövetkező egy-két hónapban el fog dőlni édesanyám sorsa és készülnöm kell a legrosszabbra is. Ő mindig áldozat volt. Folyamatosan másokért dolgozott, másokat szolgált, magával mit sem törődve. Ebben a helyzetben is áldozatként szerepel. Azt látom, hogy kiszolgáltatottnak érzi magát és nem is igazán reménykedik.
Én két évvel ezelőtt kértem az Istentől (akinek a létezésében nem mindig vagyok biztos), hogy adjon még neki legalább tíz évet viszonylagos egészségben, de úgy érzem, hogy ez az kérés nem biztos, hogy meghallgatásra talált. Persze lehet, hogy mégis és most azt mondogatja nekem, hogy: miért kételkedsz kicsinhitű.  Hát miért is kételkedek? azért, mert a mostani állapota minden, csak nem egészség. Kérem, és figyelem a jeleket az eligazodásomhoz... Mit kellene tegyek, hogyan kellene viszonyuljak ehhez az egészhez? Mit kell tennem ahhoz, hogy ne omoljak én is össze, hogy a családom támaszkodni tudjon rám?