Múltidézés

Ma, a szép, napos idő hatására eszembe jutottak gyerekkorom csodás nyarai. Akkor nem minden pillanatot éltem meg csodásnak, de visszagondolva nagyon jó gyerek- és serdülőkorom volt.
Emlékszem, hogy ötödikes koromban édesapám meglepett egy szép kis kaszával és megtanított vele bánni. Szerettem is kaszálni, mert gyakran megdicsért: ej, hogy vág az a kicsi kasza...
Persze a kaszáláshoz korán kellett kelni, általában hajnali 5 órakor, mert a kasza harmatos fűben működött a legjobban. Kicsit fájdalmas volt a nyári szünetben is korán kelni, de csak addig volt baj, amíg elindultunk. A koránkelés fájdalmai serdülő koromban váltak igazán durvává, mert gyakran feküdtem le hajnali négy óra után (buliból, részegen érkezve), és alig hunytam le a szemem, már kellett is indulni kaszálni. Ilyenkor apum nem mindig tudott felkölteni és elindult egyedül... Persze aztán csak utolértem, mert édesanyám felköltött.
Szerettem a kaszálás hangját. Nagyon megnyugtató volt. Talán meditatívnak is lehetne nevezni, hisz a kaszavágások közötti szünetre figyelve meg is világosodhattam volna :).
De nem, akkoriban nem érdekeltek az ilyesmik. Nem kerestem a boldogságot, mert még el sem veszítettem.
Amikor kisütött a Nap, a kasza egyre nehezebben vágott. Gyerekként hamar elfáradtam és gyakran leültem. Szerettem hallgatni, ahogy apum suhintja. De aztán mindig bedobott valami cselt. Pl: még vágjunk három-három rendet, aztán ejsze menjünk haza. Erre felcsillant a szemem és új erőre kaptam. Miután bevágtuk a hármat, apumnak új ötlete támadt: vágjunk még két-két rendet, hogy kevesebb maradjon a következő alkalomra. Jól van, gondoltam magamban, az csak jó, ha következőbe kevesebb lesz... Na, de a két rend után jött az igazi meglepetés: ezt a keveset már ne hagyjuk itt fiam :))).
Kaszálás közben nem sokat beszéltünk. Apum biztató énekeket dudorászott, hogy jobb kedvem legyen:
Aki legény jöjjön velem kaszálni,
Ne csak mindig a lányokkal cicázni.
Vágok olyan sűrű sűrű sűrű rendet a réten,
hogy kilenc kislány nem szedi fel a héten.

Aztán valahogy elvégeztük. Leültünk egy fa tövébe és falatoztunk egyet. Volt, hogy aludtunk is egy jót az árnyékban.

Akkoriban még nem volt teljesen feje tetejére állva a világ. Bár a legtöbb embernek volt még állami munkahelye, amellett volt ideje gazdálkodni is. Az élet ritmusát a természet szabályozta és nem kiégett, pénzéhes menedzserek.
Azóta valami elromlott. Az emberek összetévesztették a kényelmet a boldogsággal, a célt az eszközzel. Sietnek, de maguk sem tudják merre. Siettetik a növényeket és állatokat is a növekedésre, hogy gyorsabban elérjenek valahová.
Ha tehetnék, akkor a Föld forgását is felpörgetnék picit. Miért? Hogy hamarabb váljanak humusszá?